FACEBOOK 
RSS
Itt a várva várt szeptember, gyermekeim felét elnyelték az állami közintézmények, a hidegfronttal együtt megérkezett a vénasszonyok nyara, így hát kint üldögélek a kertben, a kicsik nem engem nyúznak, hanem a homokozóban épp kezdenek egymáshoz nőni. Mi mást tehet egy érző lélek ebben a ritka idilli pillanatban, mint hogy elgondolkozik egy csöppet az élet értelmén. Rutinos gyes – szindrómásként persze tudom, hogy ez balgaság (hasznosabb lenne legurítani egy hosszúlépést), de velem született önsorsrontó hajlamom diadalmaskodik, s én elszántan gondolkodom. Az eredmény nem várat sokáig magára.Mire Telhetetlen Bendő hazaérkezik 184 centivel, két vadiúj pattanással és fél pár tornacipővel,
-Csöndesen, a kicsik alszanak!
addigra már bőszen lógatom az orromat. Telhetetlen Bendő teljesen érzéketlen az én finom lelki rezdüléseim iránt.
-Éhes vagyok, mi a kaja, adjál ennem, de nagyon sokat, mert már fél órája nem ettem!”
Sóhajtozva slattyogok a konyhába, minden mozdulatomat a szomorúság hatja át,
-Mi újság az iskolában?”
beteszem a lecsót a mikróba.
-Semmi.
Habzsoló fiam egyszer csak szenvedő arcomba néz.
-Mama, már megint mi bajod van?
Muszáj megosztanom vele. Persze tökfej, kár terhelnem, meg sem értheti
-Képzeld, délelőtt életem regényét olvasgattam, úgy saccolom, a felénél tarthatok, s most döbbentem csak rá, hogy ennek a könyvnek nem én vagyok a főszereplője, csak valami hülye, másodrendű komornyik-szerepet osztottak rám.
Érti. Mert az én fiam. Feláll, száján egy kis paradicsom darab, átölel,
-Jaj, mama, ezen ne aggodalmaskodjál, emlékszel, hogy Frodó is eltűnik pár fejezetre a Gyűrük Urában, de aztán visszatér!
olyan férfias módon megropogtatja a csontjaimat.
A búbánatot elfújták, én boldogan vigyorgom, mint Boribon a szivárvány láttán.
Mégiscsak szép ez a mai nap!
(Zafirma)
