Ha valakinek sok ideje van (van ilyen?), és esetleg elbizonytalanodna, hogy vajon jó irányba mennek-e az ország dolgai (biztos van ilyen), érdemes fellapozni a 168 óra július 7-i, 27. számát. A liberális hetilap újságírónője a nyár derekán egy asztal mellé ültette a Szocialista Párt három meghatározó figuráját: Kiss Pétert, Hiller Istvánt és Gyurcsány Ferencet. A triumvirátus hat oldalban összefoglalt beszélgetése nem szól másról, mint annak elemzéséből, hogy kik is vagyunk (mármint ők, baloldaliak) és egyáltalán mit is akarunk (mármint a Szocialista Párt és vezetése)? Alapvető kérdések ezek bizonyos életkorban. Egy kamaszodó gyermek is megküzd az önazonosság keresésének gyötrelmeivel. De megdöbbentő ugyanez a kínos gyötrődés a magát legnagyobb felelős ellenzéki pártként definiáló tömörülés vezető politikusaitól.
Persze nem vagyok naiv: a sokszor logikátlan kínlódás mögött alapvetően hatalmi harcok állnak: merre tolódjon, ki köré szerveződjön a továbbra is jó megélhetést biztosító párt? De álljon itt illusztrációként néhány, az interjúból önkényesen kiragadott mondat. Kiss Péter a poszt-kádárizmus semmitmondásának magaslatait verdesi. Ő a kedvencem. Íme, egy gyöngyszem a „differenciált és kiérlelt gondolkodásban hívő” MSZP alelnök szájából: „a mi reformkudarcaink annak számlájára írhatók, hogy több volt bennünk a voluntarizmus a változás kapcsán, mint a képesség arra, hogy menedzseljük a változást, egyáltalán megmondjuk, mit mivé alakítanánk”. (?????) Ennek tükrében talán nem véletlen Gyurcsány reakciója: „nem az veszélyezteti az MSZP-t, hogy bejönnek más gondolatok, hanem az: nincsenek kimunkált, stabil gondolatai, elvi álláspontjai.” Kemény mondatok, egy kemény férfi szájából! Még az a szerencse, hogy Hiller megőrzi nyugalmát és „semmilyen magasröptű szellemi kihívást nem érzékel”. Én sem. (Lotte)