Régi vágyam teljesült a minap. Az utóbbi hónapokban többször megálltunk egy utunkba eső sportáruháznál, ahol akciós áron, „mindössze” kilencven-valahány ezer forintért hirdettek futópadot. Egy tisztességesebb darab ára ennek a duplájánál kezdődik, de nekem az akciós is olyan határt lép át, ami megtorpanásra késztet: szórakozási célból ennyi pénzt nem szívesen költök magamra. Meg aztán ismerjük a gépvásárlásos sztorikat: egy időben mindenki fritőzt vett, hogy aztán egy használat után ott porosodjon a sarokban. (Anyukámnak is volt.)

Az utolsó lökést aztán az adta, hogy az utóbbi időben kezdtek kényelmetlenné válni a ruháim, és a hagyományos otthoni tornázgatás is kevésnek bizonyult a változáshoz. Arra pedig a kicsik mellett reményem sincs, hogy csak úgy eljárkáljak otthonról futkározni. Így jött képbe az akciós futópad.

De nem bántam meg! Na, jó Ő lehet, hogy nem ezt mondaná, ugyanis azt elmulasztották a boltban közölni, hogy „lapra szerelve” kapjuk meg. Száz fölötti apró csavart és alátétet kellett bonyolult ábrák alapján összerakosgatni. (Fél éjszakás kaland volt, másnapi enyhe lebegés-érzéssel.) De milyen jó is tud lenni egy ilyen gépi hajcsár! Itt nincs mese, a szalag fut, én pedig vele. De az eredmény is látható: patakzik a veríték! Épp erre vágytam, a totális kifacsarásra. Pedig minden az ellen szól, hogy nincs ennél unalmasabb: egy helyben futni, s közben ugyanazt a falat bámulni. De a látszólagos monoton helybenfutás alatt szárnyalnak a gondolatok. No nem filozófiai tételeken agyalok (bocs, Szofi!), hanem a nap folyó ügyei, teendői rendzserezhetők kicsit. Mostantól futhattok utánam! (Lotte)