Kommentszűrés
’12 okt
27
11:36

EU kompatibilis lázmérés

Írta: Onleanyblog

Szerző: Lotte  

Az Európai Bizottság 847/2012/EU rendelete szabályozza a higanyos mérőeszközök korlátozást, beleértve a higanyos testhőmérő kereskedelmi forgalomból való kivonását. A higany és vegyületei az emberre és az ökoszisztémára súlyosan mérgező anyagok, már viszonylag kis dózisban is károsan befolyásolhatják az idegrendszer fejlődését, a szív-és érrendszert, sőt a reproduktív rendszert, ezért örvendetes, hogy az Európai Unió is korlátozza a higanykibocsátást.
Gyógyszertárakban ma már nem is kapható higanyos hőmérő. (Emlékeztek még, mikor gyerekként rémült szüleink szedték össze a törött hőmérőből szétgurult higanygömböcskéket, és az illékony fémet kénporral szórták meg? Tényleg, máshol is ilyen speciális rítus volt ez, vagy csak nálunk, vegyész szüleim miatt?)
A régi higanyos helyébe léptek a digitális fajták (nekünk nem igazán jöttek be, percenként más eredményt produkáltak) és a hagyományos küllemét imitáló, de immár a periódusos rendszer másik fémét használó, galliumos verziók. Környezettudatosabbak, de szinte használhatatlanok. Ráztatok már le ilyet? Mint egy kabaréjelenet! A család minden tagja nagy garral jön, hogy "majd ő!". Aztán fél perc idétlen csapkodás után - vérmérséklettől függően - lehorgasztott fejjel vagy szitkozódva odébbáll és puszta tenyérrel próbálja megsaccolni a beteg hőmérsékletét.

A higanymentes hőmérő betegtájékoztatójában a következő instrukció áll az eszköz lerázására vonatkozóan: "Nyújtsa ki karját úgy, hogy tenyere a testhez képest merőleges legyen. Fogja meg erősen a lázmérő legvégét a hüvelykujja és behajlított mutatóujja között. A hőmérő legyen merőleges a tenyérre, a testtel pedig legyen párhuzamos. Függőleges irányú csukló és alkar mozdulatokkal erőteljesen rázogassa a hőmérőt, amíg a mérőfolyadék eléri a 35 Celsius fokot." Vicces. Próbáljátok meg egy ceruzát a kezetekbe véve! Mi csináltuk, többen összegyűlve, nem sok eredménnyel. Fél óra ráncigálás után, kitikkadva értük el a 35-ös számot. Igaz, egy szavunk sem lehet, hiszen a gyártó nem árult zsákbamacskát, ugyanis ezt írja "A higanymentes lázmérőben a higany helyett gallium található, ami könnyebb, mint  a higany, így a megszokottól eltérően kifinomultabb technikát igényel ennek a típusnak a lerázása." No, igen. Azt is ráírhatták volna, hogy legyengült beteg hívjon házhoz kellően jó karban lévő egészséges embereket segítségül, ha testhőmérsékletének alakulására kíváncsi. Lehetne ez egy új egészségügyi szolgáltatás: a házi segítségnyújtás galliumos hőmérők mellé. 
Egy szó mint száz, az igazi EU kompatibilitás az, ha galliumos hőmérő mellett nem betegszik meg az ember!

Címkék: lotte köz/vélemény


’12 okt
26
10:28

Heti Muníció: Toalett Gender osztrák módra

Írta: Fakirma (Onleány Társasblog)

Szerző: Fakirma

Szerintem ne utazzatok Bécsbe  négy kiskorúval. Amennyiben mégis erre vetemednétek, fel a fejjel, erre a nem túl kedvező opcióra is akad néhány jó tanácsom. Anyuka kettővel ugyanis csaptunk egy lányos hétvégét 2+2 pre/poszt és akut dackorszakát élő leánygyermekkel az osztrák fővárosban.
Az első és legfontosabb szabály: kis pisisekkel kerüljetek minden kulturális megmozdulást! Mi  hibáztunk: bevállaltuk a Hundertwasser múzeumot. A disznók elé gyöngyöt klasszikus esete. A gyerekek számára hétköznapi tény, hogy a házak színesek, ferdék, hullámosak és kalap ül a háztetőkön. Sehol egy ámuló tekintet, csak  a mamamama, megígérted, hogy veszel nekünk nyalókát, demostazonnal. Ide vezet a kreatív nevelés és a szárnyaló gyermeki fantázia. Egyedül a budi ihlette meg őket:



                                                                   

       
 Gyermekeink  (a szobatisztaság fokától függetlenül) a hely szellemétől átitatva arra jutottak, hogy itt végzik el négy napi kaki-pisi ügyeik túlnyomó részét (nyalókával a szájukban):


Kakás popsit csutakolni azonban itt sem felemelő érzés:

                                                          
(Nem tartozik a bécsi tematikához, mégis kikívánkozik belőlem: néhány éve kiszámoltam, hogy átlagosan életem minden ötödik napján töröltem/mostam kakás gyerekfeneket. Azóta csak romlott a helyzet.)
Szóval Hundertwasser a kölyköknek nem jött be, viszont akadt más gyermekbarát program. Több is. Ne a Práterre és a Szafari parkra gondoljatok! Rutinos anyaként  eszünkbe se jutott ilyen pénztárca- és szülőgyilkos helyekre hurcolni a kislányokat. Elvégre pihenni mentünk.
Merő véletlenségből egy magánóvodában szálltunk meg. Anyuka Kettő választotta a helyet, azért, mert olcsó volt (25 euró/fő/éjszaka, fiszfasz gyerekek után 2 eurót kell fizetni). Csak a helyszínen döbbentünk rá, hogy egy gyermekparadicsomot béreltünk ki: hatalmas terek, kismotorok és felmérhetetlen mennyiségű játék fogadott minket a belvárosi lakásban. Nem sokat kellett bajlódni városnézéssel, levegőzéssel. Időnk java részét itt töltöttük.


Nekem még egy narancsbőr eltüntető masina is jutott:


Ha pedig le kellett szaladni gumicukorért, a babakocsinkkal külön élményt jelentett (nekünk, a kislányoknak, de főleg a járókelőknek):


Toalett Gender az óvodában is akadt. Ugyan nem értek németül, de ahogy a képeket és az óvónéni-tulaj fejét elnéztem, szinte biztosan tudom, hogy ez a vécé nem férfibarát hely:


Kíváncsi vagyok, mit jelent a szöveg a képen, valaki árulja már el nekem! Köszönöm!


Íme, a kedvenc képem (gondolom, a kis ovisoké is). Fordítás nélkül is értem:


Persze éreztük, hogy tök gáz négy napot egy belvárosi lakás falai között eltölteni, ezért aztán szerveztünk levegőzős programokat is. Például másfél óra alatt elbumliztunk a Stephan Kirchéhez.  Azért tartott eddig, mert mozgólépcsővel utaztunk. De megérte: újszerű élményt jelentett ágyban párnák közt helyett egy székesegyház tövében Boribont mesélni a gyerekeknek és egy tucat japán turistának.
Jártunk a Duna parkban kacsát etetni méregdrága müzliszeletekkel, illetve a vízbe köpködni. A lányokat  elbűvölte a gondolat, hogy Bécsben beleköpnek a Dunába, Budapesten pedig az apukájuk  mindezt megissza (Ember villámgyorsan kiszámolta, hogy egy hét, mire hazaér a köpet, úgyhogy lassan megérkezik, és nekünk is jut belőle.)


A Nyugati pályaudvaron akadtunk a csomagmegőrzőre: a nagyjából ötven négyzetméternyi üres teret barátságos fémdobozok ölelik körbe. Waldorf-érzelmű családoknak különösen ajánlom: sehol egy  tárgy, ami korlátozná a gyermeki fantázia szárnyalását. Ez itt  maga a tökéletes ingerszegény környezet. A kislányaink több órán keresztül játszottak tengereset. Azzal nyugtattam magam, hogy az osztrák pályaudvar padlózatán minden bizonnyal jobbak a köztisztasági viszonyok, mint az otthonunkban. Lusta, elgyötört szülők bizonyosan értékelik a hely zseniális elrendezését: könnyen átlátható tér, kicsi népsűrűség, egyetlen, akár saját testtel eltorlaszolható kijárat biztosítja a gyerek-kallódásmentes körülményeket.


Annyira jól éreztük magunkat, hogy elhatároztam, Embernek is megmutatom Bécs pajkos arcát. Lefoglaltam a magánovit kettőnk számára egy novemberi hétvégére. A vonatjegy ára 25 euró (a jeggyel két napig lehet  Bécsben tömegközlekedni).
Ezek után ne gondoljátok, hogy Bécs csak a gyerekeké. Azt tapasztaltam, hogy itt a plüssnyulak is jól érzik magukat. Főleg azért, mert Jézus szereti őket:


 Lám, nagy az Isten állatkertje.

Címkék: ajánló utazás inspiráció gyerekprogram fakirma heti muníció toalett gender-tender bécs hundertwasser


’12 okt
25
10:31

A mumus, az időnyelő szörny és a bölcsek

Írta: Onleanyblog

Szerző: FiloSzofi


Pap Kata képe Tóth Krisztina: A tigris c. verséhez
Mióta gyerekem van, félek egy mumustól, aki fenyegető árnyékként meg-megjelenik, hogy figyelmeztessen: még van egy kis időm, de majd jön, és elvisz.

A mumusomnak neve is van: iskola. Gyerekeim jövendő iskolábajárásához bonyolult, és elég negatív viszonyom van. Mielőtt sajnálni kezdenétek szegény porontyaimat, leszögezem: ahogy közeledik az időpont, úgy válik a hozzáállásom életszerűbbé, és kevésbé egoistává.

Mellékszál: Ez a jelenség amúgy is jellemző a gyereknevelésre, nem gondoljátok? Először vannak az emlékeid, meg a jelenbeli egód, aztán mikor a gyerek maga eléri azt a bizonyos korszakot, vagy bekerül egy problémába, akkor eltűnik a külső nézőpont, és vele együtt tisztán, érdeklődve, rácsodálkozva éljük azt meg újra, talán már bölcsebben és nyitottabban, mint korábban, magunkba zárva. A szülőség egyik csodája.


Még emlékszem, amikor egyetemistaként először jelentkeztem be hospitálásra egy gimnáziumba. Fal  mellett nyomuló hatalmas táskás kamaszok sodortak magukkal, a levegő nehéz, fülledt és menzaszagú volt. Az általános hangzavart egy-egy kántáláshoz szokott rekedt, vagy éles női hang törte meg energikus szigorral. Baromira örültem, hogy én innen bármikor kimehetek...
Fura, de a kisiskolás kori tiszta, lelkes, érdeklődő énemre leginkább az egyetemi szemeszterkezdő önmagam hasonlít. Ebből a két korszakból hiányzik leginkább az a tompaság és idegenség, ami az iskolában töltött hosszú órákra sokszor jellemző.

Ehhez a múltból ittragadt áporodott szaghoz tartozik egy nagyon is aktuális klausztrofóbia. Jövőre elkezdjük, aztán reménytelennek tűnő ideig rabjai maradunk a korán kelésnek, a beérünk-nem érünk be parának, a nyelvtan leckéknek és tornacuccoknak, uzsonnáknak, igazolásoknak és órarendeknek. És mindezért én leszek a felelős. Legalábbis jópár évig a szülőn múlik, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok, és a gyereknek csak tanulni kelljen többek közt: olvasni meg kötelességet teljesíteni, előre gondolkodni és felelősséget vállalni, barátkozni és megfelelni, lázadni és pozícióharcolni.

Legutóbb Lotte,a házifeladat szükségességéről írott cikke porolt le bennem régi emlékeket. A neon búgása, némi görcs a gyomor táján, mert aznap lesz mondjuk kislabdadobás tornaórán, vagy elmulasztottam valamit, vagy német óra lesz...Egyébként pedig mindig vár az ember valamit. A pénteket, az óra végét, háromnegyedkor kicsöngetnek, utána még két órát kibírni, és mára túl vagyok a németen, és aztán belevetni magunkat az időtlen szabadidőbe, az jó. Fél ötre legkésőbb otthon kell lenni, de addig az idő jó nagyra tágítható elveszés. Kicsit bujkálás. Csavargás, barátság hazakísérések. Otthon beszámoló, vacsora, és valami birizgálás a tudat sarkában, hogy még kéne ezt vagy azt csinálni. De jobb az ágyon merengeni, olvasni, ülni a kádban, és odázni a lefekvést, mert a következő éber pillanatban megint kelni kell, rohanni kell, sodródni kell....

Na, egy ilyen menetben nem sok koncentrált idő jut a tanulásra. Iszonyú óraszámot foglal el az iskola, ahhoz képest, amennyire produktív. A család is valahol elúszik a ködben, jobbára a működéshez szükséges háttér, anyu főz, apu később jön, aztán Híradó, számonkérés, biztonság. Mennyi melójuk volt ebben!

Nem is akarom leszólni sem a családom, sem az iskoláim. Na jó, a gimnáziumot egy kicsit igen, azt nagyon utáltam. De ott is találkoztam nagybetűs Pedagógussal, az általános iskolám pedig prémium minőség volt, tele intelligens, melegszívű, alkotó emberrel, nevelővel. Óriási szerencsém volt. A szüleim klasszak. Gondoskodó, szerető légkör, béke otthon. Minden jó, csak valami mégsem jó. Az üzemszerűség. Hogy egy átlátszó plexi mindig elválaszt a dolgok szagától, az élettől. Az ember elkezd fejben élni. Tornazsákot rugdosva ténferegni. Az iskola tanított meg a jelent átmeneti állapotnak tekinteni, de azért valószínűleg nem az iskola a hibás, nyilván hajlamom volt rá.
Pitagorasz
De talán nem véletlen, hogy amikor elolvastam a A milétoszi hajóst, ahol a főhős megismerkedik a legjelentősebb preszókratikus filozófusokkal, évekig álmodoztam ligetekben sétáló bölcsekről, és őket követő tanítványokról. Élet és tanulóközösségekről, mint a pütagoreusok, a platóni Akadémiáról és a peripatetikusokról. Már kisiskolás koromban is a Valódi Beszélgetésekre éheztem, vágytam a Tanárra, aki vezeti a beszélgetést, de maga is benne van, és mindig vágytam a Barátra, akivel együtt ugrunk az ismeretlenbe, és vágytam a Családra, ahol nem kell az egész formátlan, pillangós, ködös, villámló uszályt visszatuszkolnom valami állandó körvonal mögé. Ez utóbbi sosem sikerült teljesen, mindig szellemképes benyomást teszek, és szerintem ez még a fotókon is látszik.

Hála, hála mindenkinek azért, hogy ezek a vágyaim nem maradtak teljesen kielégítetlenül. Mégis megpróbálnám, most másodszor, más szerepben, megpróbálok valamit máshogy csinálni.


Címkék: család iskola beiskolázás filoszofi


’12 okt
24
13:33

Anyanyelvi töprengések

Írta: Onleanyblog

Szerző: Lotte

A hosszú hétvégén úgy alakult, hogy tágabb családi körben több nyelvészeti témájú beszélgetést folytattunk egy kis vidéki kiruccanás közben. Ki kell ábrándítsalak benneteket, ezek nem magasröptű diskurzusok voltak (bevallom, még az is szerepelt a témáink között, hogy vajon a p...a szó jelentése pontosan mely testrészt illeti, kiderült meglehetős zavar uralkodik a fejekben e tekintetben.) De mentségünkül szolgáljon, hogy ez a beszélgetés már a sokadik pohár bor után zajlott, s megelőzte egy komoly vita, melynek kereszttüzében a "pontosjé" és "az elipszilon"  problematikája állt. Az apropót az szolgáltatta, hogy másodikos fiam írt egy - egyébként szerintem zseniális - mesét (már a felütés  is ígéretes: "egyszer tojt, hol nem tojt, élt egyszer egy madárcsalád..."), mejlyben körülbelül ilyen sújlyú hibák hemzsegtek. Sorra kilyjavítgattuk, s mindenki felidézte, milyen nehézségekkel is járt annak idején megtanulni, melyik szóban melyik betűt is használjuk. 
Erre Ő (gyermekeim apja) feltette a kérdést: "miért nem töröljük el végre a mihaszna ly-t?", hiszen kiejtésbeli különbség - ha volt is valaha - ma már nincs a két betű között. A jé hang egy, minek kétféleképp jelölni? A család - jó magyar szokás szerint  - azonnal két pártra szakadt.



Maradók és haladók érveltek az "ly" mellett és ellene. Nem tudtam kibújni a bőrömből, s a maradók táborát erősítettem, no nem azért, mintha funkcionálisan vélném igazoltnak az "ly" létét - tényleg nem érzem a kiejtésbeli eltérést - de esztétikailag, "ly"-os irodalmon felnőve, elfogadhatatlannak érezném hirtelen száműzését a nyelvünkből. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a nyelv változó valóság, s természeténél fogva az egyszerűség irányába fejlődik: így tűnt el az utcza szóból az a z, s minél korábbi nyelvemlékeket veszünk elé, annál több ma már nem használatos formációra akadunk.
Következetes helyesírási rendszerünk legfontosabb kivétele a hang kétféle jelölése, az ly ugyanis a köznyelvből kipusztult, de a helyesírás valami rejtélyes oknál fogva megtartotta. Kérdés, szabad-e eltörölni  puszta kényelmességből vagy őrizendő a hagyományokat, megtartásra érdemes? Picit utánanéztem, s azt találtam, hogy Lőrincze Lajos egy 1950-ben készített felmérése szerint a megkérdezett pedagógusok 70%-a szívesen fogadta volna az ly eltörlését, míg a '70-es évek elején Pásztor Emil kutatása szerint a megkérdezett tanárképzős főiskolai hallgatók 73%-a mellette foglalt állást. Nesze neked, segítség!
Mindenesetre egyelőre él és marad, s ha már anyanyelv és nem apa-, a családunk is megkegyelmezett az ly-nak, melyet a nők védtek legnagyobb hévvel. Ultima ratio: hogy nézne ki családunk egy részének származási helye így leírva: "Erdéj"? Ugye, hogy szörnyű?
De ha már nyelv, tegyünk még egy kis gondolati kitérőt a nyelvhasználat minősége felé. Sajnos, a zaklatott életmód nem kedvez a nyelvnek, hisz a zaklatott idegállapot gyakran talál levezetési pontot a kevéssé ildomos kifejezések használatában. Visszagondolva a gyerekkoromra, családunk nyelvhasználata is romlott, igénytelenebb lett a rendszerváltás óta, olyan szavak nyertek polgárjogot, melyeket korábban ki nem ejtettünk a szánkon.
És ha már anyanyelv, annak gondozása is anyai felelősség  (is) lenne. Nem állok jól az ápolgatásban, de vannak szavak, amelyeket rendszeresen javítok, ha a gyerekek használnák. Ilyen például az étel/evés szó szinonimájaként használt kaja/kajálás kifejezés. Nem, nem és nem!
De vajon mit tehet egy törekvő anya, ha ilyen plakátokba botlik?




Címkék: lotte köz/vélemény


’12 okt
23
09:07

Szabadságra hangolva

Írta: Onleanyblog

Szerző: Lotte

Tegnap autóval mentünk el a Széna tér mellett, ahol egy épület oldalába kifeszített fekete-fehér óriásmolinóról lelkes fiatalok néztek le ránk. Meséltük a gyerekeknek, hogy ezen a helyen, 1956-ban nagy harcok dúltak a szabadságért küzdők és gyűlölt kommunista rendszer képviselői között. A vérbe fojtott küzdelem azóta is egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk. 
Jó és rossz örök harca ismerős minden gyereknek: e dialektikára épülnek a népmesék, ez ad kapaszkodókat az életben való eligazodáshoz. A szabadság - nem is olyan könnyen elmagyarázható - fogalmát megértetni velük leginkább e kettősségen keresztül lehet. Ebben pedig a beszélgetések mellett szülőként nagy segítséget jelent, ha élmények szegélyezik a megértés útját.  Minden korosztálynak a maga szintjén. A mai napon például érdemes felkerekedni és ellátogatni a Magyar Állami Operaházba, ha a gyerekeket szeretnétek ti is "szabadságra hangolni", hátha tényleg sikerült az ottani programokat finoman, nem szájbarágósan átitatni a szabadsággal.

Címkék: magyar ünnep lotte


’12 okt
22
12:26

Mi van a képen?

Írta: Fakirma (Onleány Társasblog)

Szerző: Fakirma

Annyit elárulok, hogy a kép a Nagy Kertleépítő Napon készült. Nincs köze a világmindenséghez, maga a földhözragadt valóság. Kapcsolatban áll Kronosszal, legalábbis a létezését bizonyítja.



(Irma nem árulta el, hogy szándékában áll-e jutalmazni a helyes megfejtőt. Szerintem igény szerint a feladvány tárgyát, vagy nagyon hasonlót bárkinek tud prezentálni. Szofi)

Címkék: játék inspiráció mi van a képen fakirma


’12 okt
21
09:59

Ki vagy-vagy a munkában?

Írta: Fakirma (Onleány Társasblog)

Szerző: Onleány

Nők Lapja, 1950
Hivatás vagy kötelesség?
Hivatás, amit most kötelességből csinálok. (Fakirma)
Hivatás-féle, kötelességtudattal. Fárasztó elegy. (Lotte)
Tele vagyok hivatástudattal, viszont még sosem sikerült olyan munkát szereznem, ahol ki is élhetem. Vigyázzatok, hülye diplomát csak akkor érdemes szerezni, ha nem csak a tehetség, de életrevalóság és önbizalom is társul hozzá.! (Szofi)

Kreatív vagy bevált sémák?
Kreatív. Félek, hogy egyszer majd elfelejtek gondolkodni, s rutinos vén róka leszek. No, akkor kell lelépnem a pályáról. (Fakirma)
Jól bevált kreativitás. Ha csődöt mond, én is lelépek. (Lotte)
A kreativitásom mindig kellett, mert fogalmam  sem volt az adott munkám sémáiról. Sajnos a szerepe ezzel ki is merült, így többnyire unatkoztam. (Szofi)

Főnök vagy beosztott?
Beosztottként a főnökeim csak a működési kereteket szabják meg, a valódi munkámban teljesen szabad kezet kapok. Élvezem ezt a szabadságot. (Fakirma)
Háttérember. Néha frusztráló, de utálok nyomakodni. (Lotte) 
Nem szeretek más keze alá dolgozni, de szervezkedni, parancsolgatni sem. Szeretem viszont a csapatmunkát, ahol ugyan általában egyedül dolgozunk, de közösen öteletelünk, tuningoljuk egymást, szervezkedünk. Úri magányt kombinálni a közösségi erényekkel. Sajnos ilyen melóhoz eddig csak a nonprofit szektorban volt szerencsém. (Szofi)

Emberek vagy akták?
Emberek. Könnyebb leporolni őket, és nem lehet helyesírási hibákat elkövetni rajtuk. (Fakirma)
Emberek, bár írni néha egyszerűbb. (Lotte)
Amilyen link és felelőtlen vagyok, a sors kimért nekem másfél évet egy aktaközpontban büntetésül. Azt kellett gyakorolnom, hogyan nyissam ki a  figyelmem akkor, amikor addigi életemben mindig pont ereszkedni kezdett a roló. (Szofi)

Leteszed vagy hazaviszed?
Leteszem. Állandó lelkiismeret-furdalásom van miatta. Hazaviszem. Állandó lelkiismeret-furdalásom van miatta. (Fakirma)
Ha igazán érdekel, viszem haza, a boltba, de még a kozmetikushoz is. Ketyeg belül. (Lotte)
Fizetett munkám csak olyan volt, amire már helyben is elég nehéz volt gondolni. Az egyebeken viszont állandóan jár az agyam. (Szofi)

Pontos vagy az utolsó pillanat után?
Állandó időzavar a munkában is. Azt hiszem, nem a körülményeken múlik, belőlem hiányzik a pontosság-modul. (Fakirma)
Igyekszem. (Lotte)
Utolsó pillanat után. Pedig már én is unom ezt a stresszt nagyon. (Szofi)

Munkahelyen a család üzemmód on vagy off?
Minden nap elhatározom, hogy off, gyakorlatilag on. Nagy hiba,sose tegyetek ilyet! (Fakirma)
Cipelem mindenhova a telefont. Ha belegondolok, hogy 30 km-re vagyok a gyerekeimtől, és egyszer szükségük lehet rám, belebolondulok. (Lotte)
Próbáltam fegyelmezni magam, de azért csak kijött mindig. Kicsi gyerek mellett, aki  még rád van utalva, csak egy-egy alkalomra lehet a családot kizárni a tudatodból, napi rendszerességgel szerintem nem. (Szofi)

Címkék: rólunk ki vagy-vagy? onleány


’12 okt
19
14:50

Házi feladat

Írta: Onleanyblog

Szerző: Lotte 

Érdekes hírről számolt be az Index tegnap, mely szerint Francois Hollande hadat üzent az iskolai házi feladatoknak. A francia elnök szerint ugyanis a házi feladat egyenlőtlenségeket szül, mert "nem igazságos, hogy vannak, akiknek tudnak otthon segíteni, míg a hátrányos helyzetű tanulók nem tudnak ilyen segítséget igénybe venni." Hollande szerint "a munkát az iskolában kell elvégezni, sokkal inkább, mint otthon."
Franciaországban az iskolákban négy napon van oktatás (szerdán nincs iskola), a gyerekek 8.30-tól 16.30-ig vannak oktatási intézményben. Hollande a házi feladatok eltörlése mellett rövidítené az iskolai benntartózkodás idejét is, az órákat immár négy és fél napra elosztva.
Ha van iskolás gyereketek, ismeritek a problémakört: hazaesik estére a hullafáradt család, szülők a munkahelyről, gyerekek az oviból, iskolából. Mire kiengedné végre mindenki a fáradt gőzt és válthatnánk egymással néhány értelmes mondatot, itt a következő átugrandó akadály: a házi feladat írása, ellenőrzése.
Egyébként, nem tudom, csak nálunk van-e, de a nap ezen szakára mindenki totál idióta lesz: a gyerekek megőrülnek és mint a szilaj lovak vágtáznak keresztül-kasul a lakáson, azonnal összeveszve egymással és hadakozva velünk, mi pedig, "rendfenntartó erők" idegbetegek leszünk, hogy már megint nincs egy csöndes tízperc, mikor kicsit ki lehetne kapcsolni.
De vissza a lecke-ügyhöz. Próbálom előkotorni az emlékeimből, hogy is volt ez velünk annak idején. Olyan élmény előásni az emlékeket (felhajtható román íróasztalommal, az egykori csomagolópapír mintájával stb.,) mint újra hallani azt a szót, hogy "kisötös" vagy "felmérő". Igen, nekünk is volt leckénk, és az első időkben odahaza ellenőrizték is. Nálunk a nagymamámnak jutott ez a szerep, négy unokájának biztosított "családi napközit", s látta el az ezzel járó ügyeket. 
Most a nagymamák távol élnek, Ő későn ér haza, így marad a leckeírás rám. Számoljunk együtt, hogy mennyi idő is telik el vele? Van egy viszonylag állandó koreográfia: 10-20-30 perc könyörgés, hogy kezdjük már; aztán 10 perc fejvakarászás, hogy mis is volt feladva; utána 15 perc az iskolában elkészült részek ellenőrzése, javítása; 10 perc az unszolás, hogy csináljuk meg a szorgalmit is; 5 perc a szorgalmira; végül újabb 5-10 perc olvasás. Ha zongora is van, az újabb 20-perc, persze újabb 10 perc nógatással kiegészülve. Optimális esetben is egy óra vergődés, pedig közben még a ceruzákat is hegyezem, tízórait is csomagolok, hogy lopjuk a távot a kötelező körökből.
Ugyanakkor olvasom Hollande javaslatát a házi feladat mentes iskoláról és tanácstalan vagyok: mi a jobb, teljesen kivonni az otthont a tanulmányokból vagy - vállalva az esélyegyenlőtlenség vádját - továbbra is napi szinten kontrollálni, hogy áll a mi csemeténk?
Persze jó lenne, ha az esték gondtalan együttlétből állnának, de akkor be kéne tiltani a felnőtteknél is az otthoni munkát: letiltatni a céges e-mailt és telefont, s szigorúan büntetni a zugmunkát. Biztos élhetőbb, nyugodtabb világ lenne. Épp ma akadt a kezembe Böjte Csaba kis írása a népességfogyással kapcsolatban, melyben volt egy példázatszerű történet: "Erdélyben, a tavaly télen, a hideg miatt egy héttel meghosszabbították a téli vakációt és mi szépen csendben pihentünk a nagy hó alatt. Érdekes a kollégáim családjaiban toronymagasan a szeptemberi hónapban született a legtöbb kisbaba. Igen, a csend, a nyugalom, a béke meghozta a maga gyümölcsét." Ha kiűznénk az otthonainkból a hazacipelt feladatokat, lehet, hogy másképp élhetnénk?
Szerintetek mi a helyzet a házi feladatokkal? Az oldalsávban szavazást is indítunk a kérdésről.



Címkék: lotte köz/vélemény


’12 okt
19
07:38

A Nagy Kertleépítés Napja

Írta: Fakirma (Onleány Társasblog)

Szerző: Fakirma

Mindig mondom, hogy fő az optimizmus. Itt van például ez a nyüves október, nagyjából ilyen lehet a klímax, néha még melenget a napfény, de csak azért, hogy beléd hasítson, na látod, ilyen már sohasem lesz többé. Még a változó korral nem küzdök, de a borongós reggelekkel annál inkább. Nincs mese, ilyenkor csak a pozitív hozzáállás segít, így hát gyorsan kerestem egy októberi ünnepnapot. Így született meg nálunk a Nagy Kertleépítés Napja. Jobb, mint a Mikulás, mert nincs előre kész koreográfia és lyukas fog, meglepetésszerűen köszönt be hozzánk. Mentes minden kommersz sallangtól, üdén őrzi meg spontán és kreatív jellegét.
Vasárnap délelőtt végre elérkezett az érzelmi ráhangolódás ideje a sárkányeregetős kirándulás alkalmával. A szél nem fújt, ellenben a kitartóan szitáló esőben a csodaszép papírsárkányok repülés helyett pillanatok alatt  szarrá áztak.


Ennyi szépreményű waldorfos gyereket egy rakáson zokogni még sosem láttam. Ennyi szépreményű waldorfos szülőt egy rakáson szitkozódni még sosem hallottam.
Mikor nyűgösen, szétázva, nyakig sárosan hazaértünk, már éreztem, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi. Megpillantottam kertünk romjait, és szempillantás alatt megvilágosultam: íme, kétszáz négyzetméternyi létező, ami a törődésemet követeli, hálátlanabb a gyerekeimnél, és elhanyagoltságában azt dörgöli az orrom alá, hogy nem szeretem eléggé. Hát tényleg nem szeretem, és úgy kell neki! S mivel annyira bolond még én sem vagyok, hogy üvöltsek egy gazos, kutyakakás, műanyag játékokkal borított kerttel, inkább Embert kezdtem cseszegetni. Arra már nem emlékszem,  mit vetettem a szemére (biztos igazam volt), de arra igen, hogy ő a fűben heverő biciklik sorsa felett aggodalmaskodott, s szomorú érzelmeit valamiféleképpen az én trehányságommal hozta összefüggésbe. Én fogtam egy baltát, először őt, aztán a kerti roncsokat akartam feldarabolni, végül a sufni mélyére hajítottam a szerszámot, s csak finom nőiességgel irtottam ki egy kisebbfajta esőerdőt papírhulladékból rakott tábortűz formájában.


Közben elődugta fejét rejtekhelyéről Ember, és őszinte segítő szándékkal elmagyarázta, hogy csak az igazi kretének raknak tüzet papírból fahusángok nélkül. Valami fizikai törvényszerűséget is emlegetett miközben a tűzre dobált fahasábok megfontolt lassúsággal, de annál határozottabban oltották ki lobogó lángjaimat. Mázli, hogy a baltát bölcsen a kamra mélyére suvasztottam. Így ahelyett, hogy újraértelmeztem volna az igazi kreténség fogalmát, mérgemben elzöldülve korrigáltam esőerdőromboló magatartásomat, s a maradék  tonna papírt elfurikáztam a szelektív hulladékgyűjtőbe.


 A mi kis házastársi veszekedésünk így nőtte ki magát meghitt családi programmá. A borongós délután során még sok közös programot találtunk ki. Például kiteregettük a vadszőlőt (vagy mit):


Megállapítottuk, hogy a mirabolán nem csak vacak gyümölcs, de a betonról felvakarni is embert próbáló feladat, akkor inkább kutyakaka. Jövőre kivágjuk, helyette ecetfát ültetünk.


A műanyag roncsokat eldugtuk a sufniba, a téli álom talán jót tesz nekik, s tavaszra jobb formában lesznek.


A hintához nem nyúltunk, kíváncsian várjuk, hogy a fogyasztói társadalom kontra természet csatából ki kerül ki győztesen. Én a természetre szavazok, szerintem áprilisra simán maga alá gyűri a műanyag gusztustalanságot.


A balkonládákat is meghagytuk szomorú mementóként. Ha szem előtt vannak, talán tavasszal nem próbálkozunk ismét jobb sorsra érdemes növények életben tartásával.


 A vadszőlő (vagy mi) persze nem finnyáskodik, szépen benőtte az ablakunkat. Nekem tetszik, s legalább a házból nem látom a kint burjánzó reménytelenséget.


A kutyakakát összeszedtük, az egyszer-még-jó-lesz-valamire cuccokat felcipeltük a padlásra, a már általunk is halálra ítélt szemetet belepréseltük a kukába, összegereblyéztük az avart. Idén először remekül szórakoztunk a mi kis kerti birodalmunkban. És most, hogy alaposan kiélveztük az udvar gyönyöreit,  könnyű szívvel várhatjuk a közelgő telet.



Címkék: inspiráció hétköznapok kert kertészkedés otthon fakirma


’12 okt
18
07:52

Karma

Írta: Fakirma (Onleány Társasblog)

Szerző: Fakirma

Robert Doisneau képe
Gondoltam, sosem fogok olyan mélyre süllyedni, hogy elkezdek vicceket mesélni. Tévedtem, mégis (remélem, ez már tényleg a gödör alja), jó pár napja motoszkál a fejemben egy vicc, amit munka közben hallottam és még mindig nevetgélek rajta. Egy kisfiú mesélte, akit a pedagógus kollégáim küldtek hozzám némi szupportív támogatásra. Másfél hónapos pályafutásom során már megtanultam, hogy ezzel az előkelő kifejezéssel a tanárok nagyjából ennyit üzennek nekem:  Amíg te a seggedet mereszted a barátságosan berendezett szobácskádban, addig mi kurvára nem tudunk mit kezdeni ezzel a rohadt kölyökkel az osztályteremben a többi rohadt kölyök között, és lécci, vidd már ki egy órácskára a tanteremből, ha már annyira ráérsz! 
A szupportív megsegítést igénylő diák azon kívül, hogy a tanárai idegeire megy, szinte mindig szívfájdítóan hátrányos helyzetű gyerek: ez nem azt jelenti, hogy anyu néha elfelejt reggel uzsonnát csomagolni neki, apu pedig hétvégenként elfenekeli őt fakanállal. Rendszerint fűtetlen lukakban lakik századmagával, a szülei isznak, bűnöznek, gyermeket és egymást bántalmaznak, börtönben ülnek, esetleg egyszerre csinálják mindegyiket.
 Az én kis 10 év körüli megtámogatott fiúcskámnak felcsillant a szeme, amikor elmeséltem, hogy itt nálam bármit mondhat, lakat a számon, minden kettőnk között marad (nem sértem meg a titoktartási kötelezettséget, amikor általánosságban, név nélkül beszélek az  elhangzottakról, emiatt ne cseszegessetek!). 
Kisfiú:  Akkor itt vicceket is mesélhetek?
Én: Aha, persze.
Kisfiú: Csúnya vicceket is?
Én: Ha ahhoz van kedved, igen.
Kisfiú: Én meg Te megyünk a sivatagban, szembe jön velünk egy hamburger. Ki eszi meg, én vagy te?
Én: Én.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy üveg kóla. Ki issza meg, én vagy te?
Én: Én.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy dugó. Ki dugja a seggébe, én vagy te?
Én: Te.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy szatír. Ki fog vele dugni, én vagy te?
Én: Te. (Mégsem mondhattam, remélem, én)
Kisfiú: Az nem lehet, mert az én seggemben már van egy dugó, szóval te fogsz vele dugni, hahaha.
Hahaha.
Rendben, tudom, nem valami jó vicc. Én azért jót nevettem. Mellesleg köszönet a fiúcskának, hogy zongoraleckéken edződött lelkemre nem pakolta rá szomorú kis élete konkrétumait, és nem szembesített azzal, hogy hiába a sok diploma meg az élettapasztalat, nem tudok könnyíteni a terhein.
Mindössze annyit kért, amennyit adni tudok:  ötven percnyi odafigyelést, jókedvet és elfogadást. Ez még szerencsére elég jól megy.
Sajnos ma nem találkozunk, mert itthon ápolom a végzetes takonykórból lábadozó saját gyerekeimet. De már nagyon várom a legközelebbi találkozónkat. Még akkor is, ha tudom, 10 év múlva ugyanebben a szobában az ő fia fog érzelmi megtámogatódás közepette disznó vicceket mesélni nekem. Aztán, ha minden jól megy, az unokája. Bár csak mostanában másztam le a falvédőről, de már kezd derengeni, hogy iskolapszichológus elkényeztetett kölykének lenni még víruskákkal a torokban is sokkal menőbb karma, mint például utcagyerekként felnőni egy fővárosi peremkerületben. Az jutott eszembe, hogy ma mézes tea helyett -  biztos, ami biztos - inkább szétrúgom a sajátjaim úri fenekét. Mert azért nem mindent írt meg a sors  előre a nagykönyvében...


Címkék: inspiráció gyerekkor hivatás család. testi/lelki fakirma hátrányos helyzetű gyerekek


süti beállítások módosítása
Mobil