Már majdnem egy éve annak, hogy Királykisasszony megünnepelte harmadik születésnapját. Bennünk, gondos szülőkben nagyjából ezzel egy időben lángolt fel az intézmény-para: vajon vagyunk-e annyira belevaló, tökös anya-apák, hogy gyermekünket megóvjuk egy elfuserált óvodaválasztás súlyos következményeitől.

Első lépésként körbesündörögtem a különböző babamama közösségek Mindent Jól Tudó Anyukáinak könnyen beazonosítható markáns kis csapatát (ők a tudói a mindenkori akciós pelenkák lelőhelyeinek, a pedál nélküli bicikli személyiségfejlesztő hatásainak és a homeopátiás bogyók csodatevő kombinációinak). Napnál is világosabbá vált, hogy környékünk óvoda-helyzete katasztrofális: az egyik csapnivaló, a másikban rémes a koszt, a harmadikban pedig az összes gyerek zombi.

Hosszas fejvakarás és gondterhelt sóhajtozás után megtaláltuk az Igazit: Waldorf-óvoda, jópofa, családias, gyermekszerető, tudatos, következetes, ráadásul még az ára is családbarát. Igaz, hogy 1-kor kipakolják a gyerekeket az oviból, nyáron zárva vannak, hetente egy pihenőnapja van a kicsi lurkóknak (vagyis négyszer mennek óvodába), rendszerint kását esznek, és a játékállomány nagy részét néhány kosár gesztenye és pár kiló kavics teszi ki. Beiratkoztunk az előkészítőbe, derekasan helytálltunk a felvételi beszélgetésen, s fellélegezve töröltük le az izzadságcseppeket homlokunkról, amikor kiderült, hogy Királykisasszony az ősszel megkezdheti óvodai pályafutását.

Ekkor még nem sejtettük, mekkora fába vágtuk a fejszénket. Lassan azonban oszlani kezdett agyunkban a homály, s az óvodai életről alkotott sztereotip elképzeléseinknek fokozatosan búcsút mondtunk. Ugyan kislányunk csak októbertől csatlakozhatott az ovis csapathoz, de a család már májustól teljes jogú tagja lett a boldog közösségnek: a tandíjat nyártól fizethettük, locsolhattuk a kertet, festhettük a kerítést és pucolhattuk az ablakokat.

Az igazi megmérettetésre a nyár végén került sor: résztvevői voltunk egy igazi kőkemény Waldorf-tábornak. Először a tábori étkezésről vallott nézeteinket értékeltük át. Bár tudtuk, hogy ez egy vega-tábor, mégis igazi sokként éltük meg a tofuval megbolondított paprikás krumplit, illetve a reszelt sárgarépás bolognai spagettit. Bár nagyon igyekeztünk felvenni a ritmust, azért elkövettünk pár balgaságot. Én például az erdőben eldobtam egy almacsutkát ezzel veszélyeztetve az öko-szisztémát (Lehet, hogy csak szopattak, amikor rám szóltak?). Szintén pirultam, amikor egy darázscsípett gyereknek meggondolatlanul fenistil gélt ajánlottam fel, holott egy igazi waldorfos hátizsákjában mindig ott lapul egy tuti házireceptes biotrutymák. A közösség tagjai jól definiálható homogén kiscsoportokat alkottak. A meglepően csekély számú Őswaldorfosok csapata könnyen azonosítható volt: biciklivel érkeztek, faház helyett sátorban aludtak, a hátukon egy zsákban gyerek lógott, elől a mellükön (legalábbis a nőkén) egy másik, és büszke tekintetük elárulta, hogy már nagyszüleik is Rudolf Steiner zabkásáján szocializálódtak. Először féltem tőlük, de kiderült, hogy mindannyian barátságos, melegszívű, szerethető emberek. A társaság másik pólusát képezték a Lázadók. Ők emelt fővel csapták ki a közös asztalra a kolbászt és a dobozos sört, illetve a tábortűznél nonkonform módon kukorica helyett szalonnát sütöttek. Hamar megszerettem őket, mert mindig vetettek oda nekünk egy-egy ínycsiklandozó falatot. Mi, Újoncok igen szánalmasan nézhettünk ki: vigyorogtunk, mint a vadalma, próbáltunk lazák lenni és poénosak, de leginkább csak a fogcsikorgatásunk hallatszott. Buzgón igyekeztünk felzárkózni a Nagytöbbség csapatához, akiknek zömét értelmiségi, sokgyerekes, vidám és a világra nyitott családok alkottak.

Királykisasszony majdnem két hónapja óvodás. Azóta a világról alkotott képünk további árnyalatokkal gazdagodott. Így már azt is tudjuk, hogy heti rutintevékenység a faültetés, a sztenderd gödör ehhez 80x80x80 cm (mivel Ember az óvoda kertfelelőse, övé az örökös lyukásó megtisztelő posztja is). A hétköznapok fogalma is új értelmezést nyert. Semmi köze a szürkeséghez és a robothoz, ezek a napok kizárólag arra szolgálnak, hogy egyik ünnepből átvezessenek minket a következőbe. Bár még kicsit berzenkedünk, de azért már a lelkünk mélyén tudjuk azt is, hogy nincs rossz idő, csak alkalmatlan öltözet.

S most a fika-hadjárat után jöhet harsonaszó közepette Kínai Kálmán barátom örömére az elmaradhatatlan vörös farok (a hétköznapokban ezt benyalásnak hívjuk, a pszichológia - kicsit más oldalról megközelítve - kognitív disszonancia redukciónak, egyszer még írok erről is, zseniális találmány!). Bár a kiképzés tényleg kemény, s a meglepetések sora beláthatatlan, mégis ez az új életforma beragyogja az életünket. Királykisasszony az első naptól kezdve mosolyogva lép be az óvoda ajtaján. Rendszerint már a csoportban tanulja a nagybetűs életet, amikor én még téblábolok egy kicsit az öltözőben, s nyelem a hely szellemét. Mert jó itt lenni, a barátságos falak körbesimogatnak, rám ragad a nyugalom, a szülőkkel és az óvónénikkel váltott három közhelyes mondat mögött érzem a törődést és az elfogadást. Aztán ezzel a szeretet-plusszal mosolyogva lépek ki a nagyvilágba és ölelem át az előttem álló napot.