Szerző:  FiloSzofi

Most lehet, hogy nem leszek népszerű, egy társadalmi csoport felmagasztosulását kérdőjelezném meg.

Olvastam egy cikket a kultúrafinanszírozás kérdéséről, és az utána következő kommenteket, amelyek sajnálatosan sablonosak voltak, tele olyan közhelyekkel, mint ne költsünk kultúrára,amíg mások éheznek, a mi adóforintjaink, meg a piac , a pia, a piac.

Nem foglalkoztam annyira behatóan a kérdéssel, hogy javaslatom legyen a kultúrafinanszírozás mikéntjéről, de a szemléletről, ami ezt a vitát áthatja van véleményem.

Nem szeretem a szelektív gondolkodást az állam szerepéről. Ha a piac mindenhatóságát erőltetem, akkor mehetne a lecsóba minden leszakadt régió, mondván hogy találjon egy mecénást, aki majd felfedezi a Borsodban található emberi erőforrást, turisztikai lehetőséget. Ez így brutális érzelmileg, erkölcsileg, ezért ilyet nem mond senki. Ha a humánus szempontot figyelmen kívül hagyjuk, azt kell mondanunk, hogy megéri az államnak az elmaradottabb térségeket támogatni, mert az egész közösség kárára van, ha egyes részeit hagyjuk elpusztulni. Tehát egy piacról élő, keményen dolgozó, jól képzett budapestinek megéri az adóforintjaiból a tanulatlan zsákfaluban lakó polgárt támogatni.

Az már kevésbé éri meg, hogy a a támogatást az illető piára és cigire költse, amivel nemcsak a munkaereje nem lesz értékesebb, nemcsak a környezetét teszi visszataszítósága miatt értéktelenné, de még az egészségügyet is jól megterheli, szintén az adófizetők pénzén. Javítana a mérlege, ha a dohánygyárak az extraprofitból extrán hozzájárulnának az említett költségekhez.

Egy (kicsit nagy ugrással) pedig gondoljuk végig azt, hogy kultúra, a mi sajátos kultúránk eredménye az, hogy az embert önmagában megmentendő értéknek tartjuk, és nem mondjuk, hogy aki gyenge, az haljon éhen.

Az is igaz, hogy aki nem tud enni adni a gyerekének, nem jut hozzá az emberi élet alapvető szükségleteihez, az nemigen gondol a kultúrára. De hogy a szegénység napjaiban mit kezd az életével, ott már nagyon is megjelenik a kultúra.
Kulturáltság kérdése, hogy elállatiasodom ebben az állapotban, vagy nem. Valószínűleg van egy olyan pont, olyan szükséghelyzet, ahol már nem számonkérhető a morális viselkedés, de a kultúra jó eséllyel ment meg attól, hogy eljussak addig a pontig. Persze vannak olyan katasztrófák, amik jellemzően egy csapásra teremtenek szükségállapotot, de az más kérdés.

Ki tud mesélni a gyerekének, ki tudja fantáziával, kreativitással megszépíteni a szűk esztendőket, ki tudja megtalálni az örömet a világ nyújtotta szépségben, ki tud a szükségben olyan utódot nevelni, akinek nem satnyulnak el a képességei ahhoz, hogy változtasson az eredeti körülményein? Csak az, aki kulturált.

Gondolom, idáig nagyjából egyet is értünk a többséggel, most jön a rázós rész.

Hogy jön az alternatív színház a szegény falusi ember lelkivilágához? Nem elég, ha a jó pedagógusokat és az iskolákat finanszírozzuk?

Miért nem elég, ha a fogyasztót támogatjuk, hogy tudjon kultúrára költeni?
Hogy