FACEBOOK 
RSSSzerző:
Ma reggel áthágtam egy kicsit a játékszabályokat, pontosabban emlékezetembe idéztem, hogy a játék nem csak a pontok irogatásából áll. Együtt nevetünk, jól érezzük magunkat, meg ilyesmi. Csak egy rövid telefonbeszélgetés volt. Olyan, amiben néhány kellemes, és személyes dolgot mond az ember, az illendőség határain belül. Úgy értem, hogy nem bombázza szét a játékot, abbéli örömében, hogy milyen jó is játszani.
Egy-két futó kérdés is szólt arról, hogy vagyunk, és a barátom felesége, aki éppen gyereket vár, ő különösképpen hogy van. Ő egyébként nem az a fajta lány, akit azért szeret az ember, mert egy jóbarát felesége. Egyszerűen csak van egy barátod gyerekkorodból, és van az a zavarbaejtő és egyszerre otthonos tudat, hogy majd mindannyian felnövünk, és megházasodunk, gyerekeink lesznek, meg hasonló intimitások, és amikor az ember kicsi, hát olyan csiklandozóan vicces, hogy a jövőnk szereplői most éppúgy barátkoznak és léteznek valahol, de ugyanakkora intenzitással, mint mi.
Szóval most is az történt, ahogy a kaparós sorsjegyeken szokott lenni, hogy az egyik felületről eloszlott a szürke homály, és immár láthatóvá válik a következő szereplő azoknak, akik számára az ilyen vékonyka réteg bizony elegendő takarást biztosít.
A rövid beszámolóról - mert az ember végülis sosem szűnik meg magára vonatkoztatni - eszembe jutottak a terhesség alatti sírások, és lelki tapasztalások, amik olyannyira másik vetítőn futnak, hogy az ember nem felejti el, hogy ez most amiatt van, a hormonok, meg más efféle. De azért valóság ez is, szerintem aki benne van, nem kell győzködni erről. A felismerés mindig öröm, azt hiszem, az első életévtől az utolsóig.
Emlékszem, arra a megállapításra jutottam akkor, az én síros terhességi korszakaimban, aminek a régi biológiaórák adták meg a felütését, hogy amint az embrió az egyedfejlődés során végigmegy a törzsfejlődés fázisain, úgy közben az anya végigjárja az egyéni élet összes érzelmi fázisait. Természetesen csak amondat első fele származik a biológiaóráról, a második a saját
Tisztában vagyok azzal milyen rémületet
A felismerés mindig öröm az első életévtől, azt hiszem, az utolsóig.
Ma reggel áthágtam egy kicsit a játékszabályokat, pontosabban emlékezetembe idéztem, hogy a játék nem csak a pontok irogatásából áll. Együtt nevetünk, jól érezzük magunkat, meg ilyesmi. Csak egy rövid telefonbeszélgetés volt. Olyan, amiben néhány kellemes, és személyes dolgot mond az ember, az illendőség határain belül. Úgy értem, hogy nem bombázza szét a játékot, abbéli örömében, hogy milyen jó is játszani.
Egy-két futó kérdés is szólt arról, hogy vagyunk, és a barátom felesége, aki éppen gyereket vár, ő különösképpen hogy van. Ő egyébként nem az a fajta lány, akit azért szeret az ember, mert egy jóbarát felesége. Egyszerűen csak van egy barátod gyerekkorodból, és van az a zavarbaejtő és egyszerre otthonos tudat, hogy majd mindannyian felnövünk, és megházasodunk, gyerekeink lesznek, meg hasonló intimitások, és amikor az ember kicsi, hát olyan csiklandozóan vicces, hogy a jövőnk szereplői most éppúgy barátkoznak és léteznek valahol, de ugyanakkora intenzitással, mint mi.
Szóval most is az történt, ahogy a kaparós sorsjegyeken szokott lenni, hogy az egyik felületről eloszlott a szürke homály, és immár láthatóvá válik a következő szereplő azoknak, akik számára az ilyen vékonyka réteg bizony elegendő takarást biztosít.
A rövid beszámolóról - mert az ember végülis sosem szűnik meg magára vonatkoztatni - eszembe jutottak a terhesség alatti sírások, és lelki tapasztalások, amik olyannyira másik vetítőn futnak, hogy az ember nem felejti el, hogy ez most amiatt van, a hormonok, meg más efféle. De azért valóság ez is, szerintem aki benne van, nem kell győzködni erről. A felismerés mindig öröm, azt hiszem, az első életévtől az utolsóig.
Emlékszem, arra a megállapításra jutottam akkor, az én síros terhességi korszakaimban, aminek a régi biológiaórák adták meg a felütését, hogy amint az embrió az egyedfejlődés során végigmegy a törzsfejlődés fázisain, úgy közben az anya végigjárja az egyéni élet összes érzelmi fázisait. Természetesen csak amondat első fele származik a biológiaóráról, a második a saját
Tisztában vagyok azzal milyen rémületet
A felismerés mindig öröm az első életévtől, azt hiszem, az utolsóig.
