Kommentszűrés
’12 dec
31
15:56

Gyökössy Endre: Elkésett B.U.É.K.

Írta: Onleanyblog

Szerző: Lotte
   
Egy rövid történet a lélekápoló református lelkész tollából, útravalóul 2013-ra: hogy ne felejtsünk el visszaintegetni az új évben azoknak, akik majd intenek felénk. 

Boldog új évet minden kedves olvasónknak!

"Csöngettek. Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt női alak állt a kertajtó előtt. Feketében. Szőrmekalapocskája alól kifehérlő haja árulkodott a koráról. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a kapunyitó zár gombját.
Az előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki vagyok? Ilyenkor mindig zavartan keresgélem a szavakat, mert tudnom kellene valamit, amit nem tudok. Bemutatkozom, hátha megmondja ő is a nevét, de csak bólintott. Lesegítettem a kabátját és bevezettem a dolgozószobámba. Olyan súlytalanul ereszkedett le az egyik karosszékbe, mintha ő maradt volna kint s kabátja jött volna be. És hirtelen kicsi lett. Pedig elég magasnak látszott az előbb. Leültem én is, vele szemben - és vártam. Hátha mégsem temetés?
Valóban nem az volt.
- Itt jártam az SZTK-ban, gondoltam benézek egy pillanatra, talán itthon találom.
Szeretem ezt az utcasarkon terpeszkedő, behemót épületet, mert lehet rá hivatkozni. Ismerős, beszédnyitó mondat volt az. Én is a szokásos kérdéssel válaszoltam:
- Csak nem beteg?
Mint akinek nehezére esik a szó, most emelte fel először a fejét és nézett rám s akkor megláttam a szemében a homályt. Mindenki szemében ott felhősödik, akinek lelki kín bujkál a betegsége mögött. Olyan, amire nincs felírható gyógyszer, ezért a megnevezhető betegségre kér valamit.
- Tulajdonképpen csak gyógyszereket írattam fel. Halkan, el-eltűnődve ejtette a szavakat - ismeri hogy van ez... Az én koromban már tudja az ember, mire van szüksége. Az orvosom is tudja, ha meglát, már írja is... Amíg a férjem élt, mindennap kijárt hozzá vénás-injekciót adni... Akkor engem is ellátott gyógyszerekkel...
Már derengett valami. Ült már így egyszer velem szemben, ebben a karosszékben. Akkor valóban temetést jött jelenteni, a férje temetését megbeszélni.
Hallgattunk mind a ketten. Ő szólalt meg ismét.
 - Bár nem tudom, minek a gyógyszer, amikor meghaltam.
Olyan szenvtelenül mondta ezt, hogy előbb ettől rezzentem meg, csak azután fogtam fel, mit is mondott. Betegebb, mint gondoltam. Mintha kitalálta volna:
 - Nem zavarodtam meg - nézett rám a homály mögül -, csak meghaltam.
 - ?
 - Talán emlékszik, a férjem főosztályvezető volt. Sok ismerősünknek, jó barátunknak írtunk karácsonyi, újévi üdvözletet. Ő már december közepén elkezdte írni a lapokat és január közepén fejeztük be a köszönő kártyákkal. Tudja, a nem hivatalosakat én is aláírtam. A keresztnevemmel. Így kérte. Amikor minddel kész volt, egy részét kiválogatta, és elém tette: Ezeket te is írd alá. A keresztnevedet. Így kedvesebb. Ezt minden évben hozzátette: így kedvesebb...Ugye, emlékszik milyen sokan voltak a temetésén? Akkor nem is láttam, csak a fényképeken. Később... A múlt évben még kaptam tizenöt-húsz üdvötlő lapot. Most én is írtam. Volt beosztottjainak, munkatársainak, vagy tíznek, akinek tudtam a címét, vagy a hivatalba. Ő csak barátainak nevezte őket... Mit gondol, hány választ kaptam, jókívánságot a jókívánságra?
 - ?
 - Egyet sem. Tudja mit jelent ez?
 - ?
 - Hogy meghaltam. Én is.
 - Nem értékeli túl a figyelmetlenségüket? - kísérleteztem a szavakkal.
Szemében a homály még homályosabb lett. Vontatottan válaszolt:
 - Gondolja el, maga integet valakinek, akit kikísér a vonathoz, integet és az magára néz, úgy, mintha nem is látná és nem is int vissza. Mit érezne? Ne, ne válaszoljon. Azt érezné, hogy nincs. Aki pedig volt és nincs, az meghalt.
Valóban nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna, csak közhelyeket. Mikor felnéztem, már állt. Nyújtotta kezét.
 - Tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani.
A házajtóig kísértem. Nem engedte, hogy a kertajtóig kimenjek:
 - Megfázik, maradjon.
S akkor gyerekesen, sután, dadogva köszönés helyett kicsúszott a számon:
 - Boldog új évet kívánok...
 - Én is magának. - És elment.
Szobám ablakához léptem. Akkor csukta be a kertkaput. Felnézett. Tétován felintett kezével. Fehér ujjai pillanatig ott rebegtek a vasrácsok felett. Visszaintettem. Azt hiszem, már az SZTK-nál járhatott, még mindig integettem.
Talán most is.
Azoknak, akiknek nem integettem vissza."



Címkék: ünnep gyökössy endre testi/lelki

A bejegyzés trackback címe:

https://onleany.blog.hu/api/trackback/id/tr835104291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lotte 2012.12.31. 15:56:00

Örülök!

panyizsuzsi 2012.12.31. 15:56:00

Ez nagyon szép, köszönöm!