Kommentszűrés
’12 okt
18
07:52

Karma

Írta: Fakirma (Onleány Társasblog)

Szerző: Fakirma

Robert Doisneau képe
Gondoltam, sosem fogok olyan mélyre süllyedni, hogy elkezdek vicceket mesélni. Tévedtem, mégis (remélem, ez már tényleg a gödör alja), jó pár napja motoszkál a fejemben egy vicc, amit munka közben hallottam és még mindig nevetgélek rajta. Egy kisfiú mesélte, akit a pedagógus kollégáim küldtek hozzám némi szupportív támogatásra. Másfél hónapos pályafutásom során már megtanultam, hogy ezzel az előkelő kifejezéssel a tanárok nagyjából ennyit üzennek nekem:  Amíg te a seggedet mereszted a barátságosan berendezett szobácskádban, addig mi kurvára nem tudunk mit kezdeni ezzel a rohadt kölyökkel az osztályteremben a többi rohadt kölyök között, és lécci, vidd már ki egy órácskára a tanteremből, ha már annyira ráérsz! 
A szupportív megsegítést igénylő diák azon kívül, hogy a tanárai idegeire megy, szinte mindig szívfájdítóan hátrányos helyzetű gyerek: ez nem azt jelenti, hogy anyu néha elfelejt reggel uzsonnát csomagolni neki, apu pedig hétvégenként elfenekeli őt fakanállal. Rendszerint fűtetlen lukakban lakik századmagával, a szülei isznak, bűnöznek, gyermeket és egymást bántalmaznak, börtönben ülnek, esetleg egyszerre csinálják mindegyiket.
 Az én kis 10 év körüli megtámogatott fiúcskámnak felcsillant a szeme, amikor elmeséltem, hogy itt nálam bármit mondhat, lakat a számon, minden kettőnk között marad (nem sértem meg a titoktartási kötelezettséget, amikor általánosságban, név nélkül beszélek az  elhangzottakról, emiatt ne cseszegessetek!). 
Kisfiú:  Akkor itt vicceket is mesélhetek?
Én: Aha, persze.
Kisfiú: Csúnya vicceket is?
Én: Ha ahhoz van kedved, igen.
Kisfiú: Én meg Te megyünk a sivatagban, szembe jön velünk egy hamburger. Ki eszi meg, én vagy te?
Én: Én.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy üveg kóla. Ki issza meg, én vagy te?
Én: Én.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy dugó. Ki dugja a seggébe, én vagy te?
Én: Te.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy szatír. Ki fog vele dugni, én vagy te?
Én: Te. (Mégsem mondhattam, remélem, én)
Kisfiú: Az nem lehet, mert az én seggemben már van egy dugó, szóval te fogsz vele dugni, hahaha.
Hahaha.
Rendben, tudom, nem valami jó vicc. Én azért jót nevettem. Mellesleg köszönet a fiúcskának, hogy zongoraleckéken edződött lelkemre nem pakolta rá szomorú kis élete konkrétumait, és nem szembesített azzal, hogy hiába a sok diploma meg az élettapasztalat, nem tudok könnyíteni a terhein.
Mindössze annyit kért, amennyit adni tudok:  ötven percnyi odafigyelést, jókedvet és elfogadást. Ez még szerencsére elég jól megy.
Sajnos ma nem találkozunk, mert itthon ápolom a végzetes takonykórból lábadozó saját gyerekeimet. De már nagyon várom a legközelebbi találkozónkat. Még akkor is, ha tudom, 10 év múlva ugyanebben a szobában az ő fia fog érzelmi megtámogatódás közepette disznó vicceket mesélni nekem. Aztán, ha minden jól megy, az unokája. Bár csak mostanában másztam le a falvédőről, de már kezd derengeni, hogy iskolapszichológus elkényeztetett kölykének lenni még víruskákkal a torokban is sokkal menőbb karma, mint például utcagyerekként felnőni egy fővárosi peremkerületben. Az jutott eszembe, hogy ma mézes tea helyett -  biztos, ami biztos - inkább szétrúgom a sajátjaim úri fenekét. Mert azért nem mindent írt meg a sors  előre a nagykönyvében...


Címkék: inspiráció gyerekkor hivatás család. testi/lelki fakirma hátrányos helyzetű gyerekek

A bejegyzés trackback címe:

https://onleany.blog.hu/api/trackback/id/tr405104190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Katica 2012.10.18. 07:52:00

na most sikerült véégre ideérnem, hogy érdemben válaszoljak, szóval hajrá Irma, én nagyon szurkolok. énszerintem sincs egyébként más titka egy gyereknek, akármilyen súlyokat is hordoz, mint az odafigyelés. Én mondom, felnőttként kaptam meg, hogy hulljon le a kendő a szememről: a totális kiegyensúlyozott mesegyerekkorból kerültem úgy a világba, hogy csupa-csupa hátrányos helyzetű beteglelkű félárvával lőtt körül a Jóisten, hogy na tessék velük kezdj valamit. Plusz Béni is olyan kört váálasztott magának (focista iskola), ami vonzza az ilyen kisfiúkat, akiknek már csecsemőkoruktól kezdve a rosszból jutott nagykanállal, és fol.yton nálunk pecóznak, szóval nemcsak felnőtteket, hanem gyerekeket is "kezelek". És tényleg csak annyi, hogy oda kell rájuk figyelni, és kész. Változtatni nem lehet úgyse, mert ahhoz kevés az ember, de egy picit megemelni a terheiket, azt lehet. Én sokszor fellázadok viszont, hogy nekem nem ez a dolgom, itt vannak a sajátjaim, a taknyukkal meg minden...pedig de, ezért vagyunk egymásnak.Kis feladat meg nem feladat, ugyebár. szóval hajrá, tök jó, hogy neked ez is a "munkád" tényleg. én csak mellesleg teszem, az élet élése közben.

Anonymous 2012.10.18. 07:52:00


Szerintem értem Fakirma, hogy mire gondolsz. Aki gyerekekkel foglalkozik, az sokszor még fájóbban találkozik ezzel a kérdéssel.
Amúgy én nem voltam elhanyagolt gyerek, talán érzelmi szempontból részlegesen és viszonylagosan egy kicsit. De érdekes, hogy igazán felhőtlen boldogságban élő gyereket nem is láttam sokat. Sőt, olyan felnőttet sem ismerek, akit kifejezetten irigyelhetnék emiatt. Vagy csak egyszerűen nem voltam fogékony erre a tapasztalásra?
Azok, akiknek valamilyen szempontból sanyarú volt a gyerekkoruk, jó esetben azzal vannak elfoglalva, hogy a sajátjuknak már sokkal jobb legyen. Hát, az eredmény azért nem mindig telitalálat nálam
sem :) Tényleg nehéz kitörni a körből.

Réka

Katica 2012.10.18. 07:52:00

igen, Irma, jól látod, de az se mindig jó ám, hogy nekünk tényleg boldog gyerekkorunk volt a tesómmal, és még humoros is, látod, a költészet is belefért, sőt ne is tudta róla, hogy van olyan, akinek sanyarú a gyewrekkora. Viszont a felnőttkoromban annál szörnyűbb, hogy mennyien utálnak ezért, akiknek sanyarú gyerekkoruk volt, és nem győzöm magam szégyelleni ezért a sok boldogságért néha. Na mit szólsz?

Fakirma (Onleány Társasblog) 2012.10.18. 07:52:00

Köszi, Réka, nekem az (is)nehéz ebben az életben, hogy megtanuljam a középutat a világmegváltás és a lemondás között. Hogy soha ne sajnáljak egy jó szót, egy érintést, egy mosolyt attól, aki keveset kap, vagy rosszat kap. Ettől persze nem fog alapvetően megváltozni az élet, de az adott pillanat igen. És nem csak az övé. hanem az enyém is. És sok kicsi sokra megy... Jaj, tudod, hogy nem vagyok egy lelkizős fajta, nehéz leírni, mire gondolok, de biztos érted!

Anonymous 2012.10.18. 07:52:00

Fakirma!

Ez olyan szép volt, nekem nagyon tetszett, ahogy írtál. Úgy szeretem, ha valaki ilyen szépen bele tud törődni, hogy nem lehet a világot megváltani. Amúgy remény azért mindig van, de ezt úgyis tudjuk.

Réka

Fakirma (Onleány Társasblog) 2012.10.18. 07:52:00

Hahaha. Fogadjunk, hogy nektek nem volt sanyarú gyerekkorotok!:)

Katica 2012.10.18. 07:52:00

egyáltalán nem tartozik ide, egyébként meg ajjajj-jajjjjajj, de akkor itt most elmondanám Orsi húgom örökbecsű saját viccét úgy hároméves koránból, csakhogy tényleg nevessünk :)

Egy nyúl megy az utcán.
Melyik a fiú?

Szofi 2012.10.18. 07:52:00

Á, ne hidd, hogy megúszhatod! A játszótéren vagy oviban előbb utóbb találkozol az artikulálatlan hülyegyerekkel, aki veri a többieket, ocsmányul beszél, de még fenekén a tojáshéj, alapvetően cuki, de tudod, hogy tíz év múlva rettegni fogsz tőle.

Közben látszik, hogy magányos, frusztrált, szeretetéhes, szeretne a normálisakkal játszani, de képtelen kifejezni, ehelyett agresszív, túlfűtött.

Óvodában külön csemege, hogy látod a szüleit, és felhagysz minden reménnyel.
Közben a saját gyerekednek el kell magyarázni, hogy ne hagyja magát megfélemlíteni, de ne is üssön vissza, jelölje ki a határokat, de ne is közösítsék ki, mert úgy elveszti az utolsó esélyét is a beilleszkedésre.

Szívszakadás garantált.

anyuka2 2012.10.18. 07:52:00

Jaj, a szívem megszakad. Azt hiszem, jól tettem, hogy nem iskolapszichológus, hanem multis picsa lettem. Nem biztos, hogy az én zongoraórákon edzett lelkem elbírna ennyi terhet.