Szerző: Fakirma
Megzizzent a világ, boldog-(de inkább) boldogtalan válik körülöttem, esetleg megcsal, vagy megcsalatik, én meg csak bután pislogok harmadik házasságom biztonságos kuckójából. Nem lenne túl hiteles az én számból a mivé lett ez a világ-rinya, ezért meg sem próbálom morális magasságokból szemlélni a kérdést. Mostanában annyi szívszaggató történettel találkozom, hogy komolyan elgondolkodom, van-e egyáltalán létjogosultsága az ásó-kapa-nagyharang szövetségnek abban a világban ahol a játékszabályok örökösen változnak és minden felülírható.
Velős gondolatok helyett elmesélek Nektek egy kicsit szomorú, kicsit szívet melengető történetet két emberről, akik nem éltek túl boldog házasságban, aztán a végén mégis csak kiderült, hogy érdemes volt lehúzniuk egy életet egymás mellett.
Itt még minden rózsaszínű |
Éppen a kölykeimet gyűjtöttem be Zöld Herceggel, amikor egy zebra előtt fékeznem kellett, mert egy rozzant, idős házaspár totyogott át előttem kéz a kézben. Összeszorult szívvel néztem őket, mert tényleg elég ramatyul néztek ki. Másrészt olyan szép volt, ahogy összekapaszkodnak a veszélyes világban, ahol ők inkább már csak kívülállók. Harmadrészt rájöttem, hogy a saját szüleimet engedem át a zebrán, akik kicsit idegenül festenek kézen fogva a négy falon kívüli környezetben.
Ahogy visszaemlékszem, mindig is furcsa házasságban éltek. Nem volt divatban nálunk az érzelmek hangos kifejezése, így hát sok tányértörős-veszekedés se borzolta gyermeki idegeimet, viszont a látványos szeretet-megnyilvánulásokkal is igen szűkmarkúan bántak. Főleg egymás között. Magányosan éldegéltek egymás mellett, először talán a három gyerek felnevelése tartotta össze őket, majd anyukám belemenekült a tudományos munkába, édesapám pedig családösszetartó-erővé nőtte ki magát. Mióta az eszemet tudom, külön szobában aludtak, külön kasszán éltek, még a templomban is külön padban ültek. Hetes-rendszerben éltük, vagyis egy hétig anyám gondoskodott a háztartásról (ilyenkor volt kaja, meg tiszta zokni), a másik héten pedig apám táplálta a családi tűzhelyet (ekkor tanultunk meg mosogatni, bevásárolni és megbecsülni az ötödik napon is a túrós csuszát). Kamaszként nem értettem, mit is jelenthet a szüleim számára a házasság, és egyáltalán mi értelme van egy ilyen külön-életre szóló szövetségnek.
Teltek az évek, mi gyerekek kirepültünk a családi fészekből, ott maradtak magukban, s köztük nem változott semmi: anyám tudományos mókusként bújta a számítógépét, apám az ágyában fekve hallgatta a rádiót. Eltelt még néhány év ebben a dermesztő magányban, aztán kiderült, hogy anyukám Alzheimer-kóros. Elvette tőle a betegség azt a mentális mentsvárat, ahová egész életében menekülni tudott. Ha engem kérdeztek, rossz vicc volt, de egy pozitív hozadéka mégis akadt. Anyám állapotának romlásával apámba fokozatosan tért vissza az élet, házasságuk negyven éve alatt első ízben a feleségének szüksége lett rá. Édesanyám pedig életében először rábízhatta magát a férjére (tulajdonképpen nem volt más választása).
Apa kora reggel felkel, hogy megcsinálja a reggelit Mamának, ő morog, hogy már megint ugyanaz a szendvics, de ha Apa orvoshoz megy, ő nyugtalanul szaladgál fel-alá a lakásban ("Apád beteg!"), s izgatottan várja már az ajtóban. Minden nap együtt megsétáltatják a kutyát, együtt nézik a tévét, együtt ülnek a templomban, együtt aggódnak a haza sorsáért. Bár nagy a családi nyüzsgés körülöttük, ők háttérbe húzódva együtt szemlélik az eseményeket. Már nem mi vagyunk a legfontosabbak számukra: egymásért élnek, és egymás számára pótolhatatlanná váltak. Ha rájuk nézek, Szilágyi Domokos szerelmes verse jut az eszembe:
Ha nem vagy itt
Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél -;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
Az élet nem egy habos torta |
Teltek az évek, mi gyerekek kirepültünk a családi fészekből, ott maradtak magukban, s köztük nem változott semmi: anyám tudományos mókusként bújta a számítógépét, apám az ágyában fekve hallgatta a rádiót. Eltelt még néhány év ebben a dermesztő magányban, aztán kiderült, hogy anyukám Alzheimer-kóros. Elvette tőle a betegség azt a mentális mentsvárat, ahová egész életében menekülni tudott. Ha engem kérdeztek, rossz vicc volt, de egy pozitív hozadéka mégis akadt. Anyám állapotának romlásával apámba fokozatosan tért vissza az élet, házasságuk negyven éve alatt első ízben a feleségének szüksége lett rá. Édesanyám pedig életében először rábízhatta magát a férjére (tulajdonképpen nem volt más választása).
Apa kora reggel felkel, hogy megcsinálja a reggelit Mamának, ő morog, hogy már megint ugyanaz a szendvics, de ha Apa orvoshoz megy, ő nyugtalanul szaladgál fel-alá a lakásban ("Apád beteg!"), s izgatottan várja már az ajtóban. Minden nap együtt megsétáltatják a kutyát, együtt nézik a tévét, együtt ülnek a templomban, együtt aggódnak a haza sorsáért. Bár nagy a családi nyüzsgés körülöttük, ők háttérbe húzódva együtt szemlélik az eseményeket. Már nem mi vagyunk a legfontosabbak számukra: egymásért élnek, és egymás számára pótolhatatlanná váltak. Ha rájuk nézek, Szilágyi Domokos szerelmes verse jut az eszembe:
Ha nem vagy itt
Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél -;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
Ásó, kapa, nagyharang |
Valamikor nyolc évvel ezelőtt, amikor Ember még pusztán baráti gesztusból a körmeimet reszelgette egy dögunalmas fejlődéslélektan szemináriumon, akkor villant be először, hogy basszus, milyen vicces lenne ezzel a pasival megöregedni. A romantikus manikűrözések ideje véget ért, itthon meg gyakran dúlnak a véres csaták. De rendszerint mielőtt megadnám a kegyelemdöfést, inkább csak legyintek egyet, és arra gondolok: áh, ezt a néhány évtizedet már fél lábon is kihúzzuk egymással, aztán én lehetek a világ legvidámabb öregasszonya az én vén trottyom mellett.
Higgyétek el, megéri!