Már nem fáj annyira, hogy vége a nyárnak. De a nyár legszebb bókját

Anyósomtól kaptam.

No nem azt az „imádom azt a cuki feneked, bébi” típusút, de azért megmelengette az én szívemet. Csokimamával amúgy jól megférünk egy csárdában (hiába, anyósválasztásban sosem nyúltam mellé), kapcsolatunk híján van azoknak a dimenzióknak, melyek mentén rivalizálni lehetne. Ő egy klasszikus családanya, öblítőillattal, ropogósra keményített ágyneművel, teli spájzzal és nyolcféle meleg kajával. Én szomorúságos hercegkisasszony vagyok, aki valami adminisztrációs hiba, esetleg gonosz varázslat folytán kényszerült arra az elmúlt átmeneti 15 évben, hogy egy egész csürhét szolgáljon (ezt én szerényen csak Hamupipőke szindrómának nevezem). Szegény Csokimama esténként aggódva hív, szerintem csak meg akar győződni arról, hogy aznap egyetlen hozzátartozója sem pusztult éhen mellettem (való igaz, hogy Ember 30 kilót fogyott, mióta én főzök/nem főzök rá). Időnként azonban elönt a vágy, hogy megmutassam a világnak, én sem vagyok egy botcsinálta háziasszony. Ez a buzgalom kerített hatalmába egy szép nyári vasárnap délelőtt is, amikor fittyet hányva a családi ellenállásnak („hagyjál minket békén, nem megyünk ki abba a ragadós, undorító konyhába!”), kivezényeltem őket egy szeretetteljes sütemény-sütésre („aki nem segít, az három nap számítógép-eltiltást kap büntetésből!”). Összeöntöttünk, kevertünk, kivajaztunk, kiborítottuk, üvöltöztünk, megsütöttük. Valami csoda folytán a süti nem égett oda, nem folyt szét, nem maradt ki a sütőpor, szóval egész korrektre sikerült. Büszkén vittem egy kis kóstolót anyósomnak. Kerekedtek ám a szemei, hitte is, meg nem is, elnézően mosolygott, hümmögött, majd visszacsomagolta, vigyük csak haza, nálunk sok az éhes száj, majd csak elfogy valahogy. Hagytam neki egy kis kóstolót, csakazértis. Este aztán megérkezett a BÓK az éteren keresztül. Csokimama hívta Embert, hogy elújságolja, Tapirma sütije nem is volt olyan rossz, majd írja le a receptjét. Na, ezt csinálja utánam az a nebáncsvirág Hamupipőke! (Zafirma)