Tegnap temetésen jártam. A mindig jókedvű Béla bácsi, apai nagymamám utolsó testvére is elment. Vele végképp kihalt családunkban egy generáció. Nem lehetett gyermeke, 88 éves összetört felesége, s a maroknyi rokonság és barátok kísérték utolsó útjára. Kifejezett kérése szerint a református szertartás után hamvai szétszórását kérte: nem maradt utódja, ne maradjon vesződséggel járó síremléke se.

Sosem jártam még ilyen temetésen, s a Kerepesi úti szóróparcellában tegnap átéltek mélyen belevésődtek agyamba.
A téli hidegben lassan hömpölygő zene mellett egy oszlopra helyezték a hamvakat tartalmazó urnát, amiből egyszer csak - mintegy gombnyomásra - szabad szemmel is jól láthatóan szétszóródott Béla bácsi testének minden porszeme. Eközben szép ívű szökőkút indult el, ami körbeölelve a szálló földi maradványt összemosta a hamvakat az anyafölddel. Álltunk a hidegben, felettünk a téli szürkeség, körülöttünk a havas, sokat megélt fák, s e pillanatban az égen egy madárraj húzott keresztül. Mintha Béla bácsi lelkét emelték volna magukkal, miközben teste elegánsan, nyom nélkül elillant. Aztán a szökőkút elcsöndesült, majd diadalmas fanfár szólat meg, amely a lélek test fölött aratott győzelmét hirdette.

Ilyen kézzelfoghatóan emberi kicsinységünket még sosem éltem át. A tünékeny jelenet mégis felemelő és valahogy természetes volt. Porból vétettünk, porrá leszünk.
Isten veled, Béla bácsi!