Szinte látom, ahogy mindeni szívéhez kap és  remegve átroncsol az Index oldalára: mi történhetett? Nem, nem a piacvezető hírportált temetem, hanem kedves emlékű egyetemi tárgyamat, azt a bizonyos régi, fekete leckekönyvet. A semmi kosarába esett ez is - az adminisztráció bedarálta a racionalitáson túlmutató könyvecskét. Régi egyetemeimen nem lelkiztek sokat, pikk-pakk áttértek az elektronikus index használatra, ami állítólag sokkal jobb és megkíméli a hallgatót a korábbi könyvvel járó terhektől, a térbeli, időbeli, rentábilitásbéli veszteségektől.

Elolvastam egy kis szabályzatot ezzel kapcsolatban, a vizsgán való személyazonosság igazolás (az index képpel volt ellátva, így ez a procedúra szükségtelen volt), a jelenléti ív, a kurzusfelvételi lap előzetes nyomtatása és bemutatása, a kifogásbejelentő nyomtatvány, valamint a tárgyteljesítési igazolás láttán nem épp az egyszerűsödés érzete kerített hatalmába. De lehet, hogy nincs igazam, és előrébb ment a világ az e-index használatával.
Akkor is siratom a régit. Kedvesek voltak tanáraim aláírásai, egy ókorprofesszorom például mindig ugyanazzal a kiváló márkájú  japán töltőtollal jegyezte be az érdemjegyet, melyek között az elektronika számára értelmezhetetlen kitűnő is szerepelt. Igazi ünnep volt ilyen bejegyzést kapni! És az indexnek illata volt: a vizsgaidőszak előtti felvétel, az azt követő leadás pedig hozzátartoztak az egyetemi táncrendhez, társadalmi események voltak. Professzorom már nem tanít, a fekete keménykötésű indexnek is leáldozott. Szerencsére én még a szekrényemben őrizgethetem.