Szerző: FiloSzofi
Mióta gyerekem van, félek egy mumustól, aki fenyegető árnyékként meg-megjelenik, hogy figyelmeztessen: még van egy kis időm, de majd jön, és elvisz.
De talán nem véletlen, hogy amikor elolvastam a A milétoszi hajóst, ahol a főhős megismerkedik a legjelentősebb preszókratikus filozófusokkal, évekig álmodoztam ligetekben sétáló bölcsekről, és őket követő tanítványokról. Élet és tanulóközösségekről, mint a pütagoreusok, a platóni Akadémiáról és a peripatetikusokról. Már kisiskolás koromban is a Valódi Beszélgetésekre éheztem, vágytam a Tanárra, aki vezeti a beszélgetést, de maga is benne van, és mindig vágytam a Barátra, akivel együtt ugrunk az ismeretlenbe, és vágytam a Családra, ahol nem kell az egész formátlan, pillangós, ködös, villámló uszályt visszatuszkolnom valami állandó körvonal mögé. Ez utóbbi sosem sikerült teljesen, mindig szellemképes benyomást teszek, és szerintem ez még a fotókon is látszik.
Pap Kata képe Tóth Krisztina: A tigris c. verséhez |
A mumusomnak neve is van: iskola. Gyerekeim jövendő iskolábajárásához bonyolult, és elég negatív viszonyom van. Mielőtt sajnálni kezdenétek szegény porontyaimat, leszögezem: ahogy közeledik az időpont, úgy válik a hozzáállásom életszerűbbé, és kevésbé egoistává.
Mellékszál: Ez a jelenség amúgy is jellemző a gyereknevelésre, nem gondoljátok? Először vannak az emlékeid, meg a jelenbeli egód, aztán mikor a gyerek maga eléri azt a bizonyos korszakot, vagy bekerül egy problémába, akkor eltűnik a külső nézőpont, és vele együtt tisztán, érdeklődve, rácsodálkozva éljük azt meg újra, talán már bölcsebben és nyitottabban, mint korábban, magunkba zárva. A szülőség egyik csodája.
Még emlékszem, amikor egyetemistaként először jelentkeztem be hospitálásra egy gimnáziumba. Fal mellett nyomuló hatalmas táskás kamaszok sodortak magukkal, a levegő nehéz, fülledt és menzaszagú volt. Az általános hangzavart egy-egy kántáláshoz szokott rekedt, vagy éles női hang törte meg energikus szigorral. Baromira örültem, hogy én innen bármikor kimehetek...
Fura, de a kisiskolás kori tiszta, lelkes, érdeklődő énemre leginkább az egyetemi szemeszterkezdő önmagam hasonlít. Ebből a két korszakból hiányzik leginkább az a tompaság és idegenség, ami az iskolában töltött hosszú órákra sokszor jellemző.
Ehhez a múltból ittragadt áporodott szaghoz tartozik egy nagyon is aktuális klausztrofóbia. Jövőre elkezdjük, aztán reménytelennek tűnő ideig rabjai maradunk a korán kelésnek, a beérünk-nem érünk be parának, a nyelvtan leckéknek és tornacuccoknak, uzsonnáknak, igazolásoknak és órarendeknek. És mindezért én leszek a felelős. Legalábbis jópár évig a szülőn múlik, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok, és a gyereknek csak tanulni kelljen többek közt: olvasni meg kötelességet teljesíteni, előre gondolkodni és felelősséget vállalni, barátkozni és megfelelni, lázadni és pozícióharcolni.
Legutóbb Lotte,a házifeladat szükségességéről írott cikke porolt le bennem régi emlékeket. A neon búgása, némi görcs a gyomor táján, mert aznap lesz mondjuk kislabdadobás tornaórán, vagy elmulasztottam valamit, vagy német óra lesz...Egyébként pedig mindig vár az ember valamit. A pénteket, az óra végét, háromnegyedkor kicsöngetnek, utána még két órát kibírni, és mára túl vagyok a németen, és aztán belevetni magunkat az időtlen szabadidőbe, az jó. Fél ötre legkésőbb otthon kell lenni, de addig az idő jó nagyra tágítható elveszés. Kicsit bujkálás. Csavargás, barátság hazakísérések. Otthon beszámoló, vacsora, és valami birizgálás a tudat sarkában, hogy még kéne ezt vagy azt csinálni. De jobb az ágyon merengeni, olvasni, ülni a kádban, és odázni a lefekvést, mert a következő éber pillanatban megint kelni kell, rohanni kell, sodródni kell....
Na, egy ilyen menetben nem sok koncentrált idő jut a tanulásra. Iszonyú óraszámot foglal el az iskola, ahhoz képest, amennyire produktív. A család is valahol elúszik a ködben, jobbára a működéshez szükséges háttér, anyu főz, apu később jön, aztán Híradó, számonkérés, biztonság. Mennyi melójuk volt ebben!
Nem is akarom leszólni sem a családom, sem az iskoláim. Na jó, a gimnáziumot egy kicsit igen, azt nagyon utáltam. De ott is találkoztam nagybetűs Pedagógussal, az általános iskolám pedig prémium minőség volt, tele intelligens, melegszívű, alkotó emberrel, nevelővel. Óriási szerencsém volt. A szüleim klasszak. Gondoskodó, szerető légkör, béke otthon. Minden jó, csak valami mégsem jó. Az üzemszerűség. Hogy egy átlátszó plexi mindig elválaszt a dolgok szagától, az élettől. Az ember elkezd fejben élni. Tornazsákot rugdosva ténferegni. Az iskola tanított meg a jelent átmeneti állapotnak tekinteni, de azért valószínűleg nem az iskola a hibás, nyilván hajlamom volt rá.
Pitagorasz |
Hála, hála mindenkinek azért, hogy ezek a vágyaim nem maradtak teljesen kielégítetlenül. Mégis megpróbálnám, most másodszor, más szerepben, megpróbálok valamit máshogy csinálni.