Szerző: Fakirma
Gondoltam, sosem fogok olyan mélyre süllyedni, hogy elkezdek vicceket mesélni. Tévedtem, mégis (remélem, ez már tényleg a gödör alja), jó pár napja motoszkál a fejemben egy vicc, amit munka közben hallottam és még mindig nevetgélek rajta. Egy kisfiú mesélte, akit a pedagógus kollégáim küldtek hozzám némi szupportív támogatásra. Másfél hónapos pályafutásom során már megtanultam, hogy ezzel az előkelő kifejezéssel a tanárok nagyjából ennyit üzennek nekem: Amíg te a seggedet mereszted a barátságosan berendezett szobácskádban, addig mi kurvára nem tudunk mit kezdeni ezzel a rohadt kölyökkel az osztályteremben a többi rohadt kölyök között, és lécci, vidd már ki egy órácskára a tanteremből, ha már annyira ráérsz!
A szupportív megsegítést igénylő diák azon kívül, hogy a tanárai idegeire megy, szinte mindig szívfájdítóan hátrányos helyzetű gyerek: ez nem azt jelenti, hogy anyu néha elfelejt reggel uzsonnát csomagolni neki, apu pedig hétvégenként elfenekeli őt fakanállal. Rendszerint fűtetlen lukakban lakik századmagával, a szülei isznak, bűnöznek, gyermeket és egymást bántalmaznak, börtönben ülnek, esetleg egyszerre csinálják mindegyiket.
Robert Doisneau képe |
A szupportív megsegítést igénylő diák azon kívül, hogy a tanárai idegeire megy, szinte mindig szívfájdítóan hátrányos helyzetű gyerek: ez nem azt jelenti, hogy anyu néha elfelejt reggel uzsonnát csomagolni neki, apu pedig hétvégenként elfenekeli őt fakanállal. Rendszerint fűtetlen lukakban lakik századmagával, a szülei isznak, bűnöznek, gyermeket és egymást bántalmaznak, börtönben ülnek, esetleg egyszerre csinálják mindegyiket.
Az én kis 10 év körüli megtámogatott fiúcskámnak felcsillant a szeme, amikor elmeséltem, hogy itt nálam bármit mondhat, lakat a számon, minden kettőnk között marad (nem sértem meg a titoktartási kötelezettséget, amikor általánosságban, név nélkül beszélek az elhangzottakról, emiatt ne cseszegessetek!).
Kisfiú: Akkor itt vicceket is mesélhetek?
Én: Aha, persze.
Kisfiú: Csúnya vicceket is?
Én: Ha ahhoz van kedved, igen.
Kisfiú: Én meg Te megyünk a sivatagban, szembe jön velünk egy hamburger. Ki eszi meg, én vagy te?
Én: Én.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy üveg kóla. Ki issza meg, én vagy te?
Én: Én.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy dugó. Ki dugja a seggébe, én vagy te?
Én: Te.
Kisfiú: Szembe jön velünk egy szatír. Ki fog vele dugni, én vagy te?
Én: Te. (Mégsem mondhattam, remélem, én)
Kisfiú: Az nem lehet, mert az én seggemben már van egy dugó, szóval te fogsz vele dugni, hahaha.
Hahaha.
Rendben, tudom, nem valami jó vicc. Én azért jót nevettem. Mellesleg köszönet a fiúcskának, hogy zongoraleckéken edződött lelkemre nem pakolta rá szomorú kis élete konkrétumait, és nem szembesített azzal, hogy hiába a sok diploma meg az élettapasztalat, nem tudok könnyíteni a terhein.
Mindössze annyit kért, amennyit adni tudok: ötven percnyi odafigyelést, jókedvet és elfogadást. Ez még szerencsére elég jól megy.
Sajnos ma nem találkozunk, mert itthon ápolom a végzetes takonykórból lábadozó saját gyerekeimet. De már nagyon várom a legközelebbi találkozónkat. Még akkor is, ha tudom, 10 év múlva ugyanebben a szobában az ő fia fog érzelmi megtámogatódás közepette disznó vicceket mesélni nekem. Aztán, ha minden jól megy, az unokája. Bár csak mostanában másztam le a falvédőről, de már kezd derengeni, hogy iskolapszichológus elkényeztetett kölykének lenni még víruskákkal a torokban is sokkal menőbb karma, mint például utcagyerekként felnőni egy fővárosi peremkerületben. Az jutott eszembe, hogy ma mézes tea helyett - biztos, ami biztos - inkább szétrúgom a sajátjaim úri fenekét. Mert azért nem mindent írt meg a sors előre a nagykönyvében...
Hahaha.
Rendben, tudom, nem valami jó vicc. Én azért jót nevettem. Mellesleg köszönet a fiúcskának, hogy zongoraleckéken edződött lelkemre nem pakolta rá szomorú kis élete konkrétumait, és nem szembesített azzal, hogy hiába a sok diploma meg az élettapasztalat, nem tudok könnyíteni a terhein.
Mindössze annyit kért, amennyit adni tudok: ötven percnyi odafigyelést, jókedvet és elfogadást. Ez még szerencsére elég jól megy.
Sajnos ma nem találkozunk, mert itthon ápolom a végzetes takonykórból lábadozó saját gyerekeimet. De már nagyon várom a legközelebbi találkozónkat. Még akkor is, ha tudom, 10 év múlva ugyanebben a szobában az ő fia fog érzelmi megtámogatódás közepette disznó vicceket mesélni nekem. Aztán, ha minden jól megy, az unokája. Bár csak mostanában másztam le a falvédőről, de már kezd derengeni, hogy iskolapszichológus elkényeztetett kölykének lenni még víruskákkal a torokban is sokkal menőbb karma, mint például utcagyerekként felnőni egy fővárosi peremkerületben. Az jutott eszembe, hogy ma mézes tea helyett - biztos, ami biztos - inkább szétrúgom a sajátjaim úri fenekét. Mert azért nem mindent írt meg a sors előre a nagykönyvében...