Szerző: FiloSzofi
Arisztotelész |
Ismeritek a szlogent: "Keress fel szakembert!" Hozzátéve (bemondónő hangon): "Nem csak akkor érdemes szakemberhez fordulni, ha már itt a baj, inkább még a krízishelyzet előtt, mert úgy sokkal hatékonyabban tudunk dolgozni a problémán."
A pszichológia, de legalábbis a pszichologizálás aranykorát éljük. Kedvenc ovis-anyuka barátnőmmel röhögcséltünk ezen legutóbb a játszótéren, hogyan próbálunk két világ határán, apák és fiúk mellett, a bölcs középutat követve ellavírozni Szküllák és Karübdiszek között.
Szkülla lenne a "régi" hozzáállás, miszerint minden pszichológiai segítség a "hülye", "fogyi", "selejtes" bélyeget jelenti (még a nevelőre nézve is) ; a lelki sérüléseket, beállítódásokat feltáró megértés pedig nem más mint gyengeség, felelősséghárítás, a munka megkerülése.
És Karübdisz lenne a mindent elöntő pszichologizálás, a bűn tagadása, a relativizmus, a hibáink elidegenítése, az elbizakodottság, hogy uralhatjuk a lelket, akár egy gépet.
Posztok sorozatát tölthetné meg az utóbbi jellemzések magyarázata, én most a hermeneutikai méltányosságra kérlek benneteket, vagyis: ugye értitek, mire gondolok?
Ami ebben a kérdésben foglalkoztat, az a jellem és a pszichés állapot megkülönböztetése, és persze egybefogása. Vezet-e valahova ez a megkülönböztetés, segít-e megelőzni, hogy össze-vissza kaszaboljuk önmagunkat és másokat? Segít e abban hogy a nevelő (önnevelő) merjen terhelni és metszeni, anélkül, hogy attól féljen kárt okoz?
A szüleim korosztálya, és a régiek a jellemről úgy beszéltek, mint az ember kötelező alkotásáról. A hibákat kijavítani kötelesség, ennek elmulasztása, tagadása, a hiba szokássá válása: jellemhiba, vagy jellemtelenség. A jellem erősíthető is, elsősorban neveléssel. A nevelésben a terhelésnek igen nagy szerepe van. A jó nevelő tudja, mekkora az a teher, ami alatt nő a pálma, és nem törik el. A jó jellem jelzője nem véletlenül az "erős". Ez így igaz is, ma ugyanúgy érvényes.
A pre-pszichologizáló kor azonban a lélek sebzettségéből fakadó rossz, hibás, bűnös cselekedetet is a jellem gyengeségének rótta fel. Vagy a nevelés elégtelenségének. Az erős jellem ismérve, hogy uralja lelki egyenetlenségeit - ha fáj is a lépés, nem inog meg.
A pszichológia tudománya azonban megmutatta, hogy csak bizonyos határig vagyunk egyáltalán képesek felülemelkedni a sebzettségünkön, és önmagunk összeszorított fogú legyőzése is csak egy bizonyos mértékig művelhető újabb sebek beszerzése és osztása nélkül. De mennyi az a bizonyos?
Minden szál virágot ki kell kerülni, vagy valamennyin még átgázolhatunk? Mennyi legyen az a valamennyi áldozat?
Vajon a jellem gyenge, vagy épp a lélek beteg?
Az ideális fejlődés/fejlesztés valahogy úgy történne, hogy a lélek gyógyításával összefonódva erősítjük a jellemet. Hogy önostorozás nélkül vagyunk képesek elvárni magunktól a fejlődést, és a javulást.
Ennek a kulcsa talán abban van, hogy megtaláljuk a helyes mértéket azonosulás és elidegenítés között, ami igazi művészet. Megtalálni, mi van az én határain belül, és mi az, ami kívül. Mennyit tudunk ebből megváltoztatni, és mennyit lehet? Felelősséget vállalni, és akár bűntudatot érezni, de megengedni némi hibát és megbocsátni.
Akár jellemfejlesztő trénerek, akár szakemberhez cipelők vagyunk, nem szakíthatjuk egészen ketté az embert, hogy egyik részét a tenyésztőhöz, vagy a szerelőhöz vigyük, a másik felét pedig csak szeressük!
Erről a művészetről írnak a filozófusok, gondolkodók évszázadok óta. Ezt a bejegyzést ezért bevezetőnek szántam további elmélkedésre, amire szeretettel hívlak benneteket is. Ha van olyan szerző, iskola, vagy tanítás amit szívesen bemutatnátok, örömmel fogadunk vendégposztokat!
Várjuk az írásokat az "Erős jellem vagy ép lélek?" jeligére az email címünkre, vagy ajánljatok olvasmányokat kommentekben!
(Én nagyon szeretnék olvasni valamelyik antik vagy középkori etikáról, de nem a saját tollamból, és nem is a tankönyveimből.)