Véget ért a Rio de Janeiro-ban az ENSZ Rio+20 konferencia, amit húsz évvel az ugyancsak Rio de Janeiróban rendezett Környezet és fejlődés világkonferenciájának évfordulójára szerveztek.

Nagy sürgés-forgás, többéves előkészítés, tanulmányok, tervezetek, statisztikák, felmérések, egyeztetések. Aztán Brazíliában delegációk, kormány- és államfők a világ minden részéről, nyakkendős férfiak, kosztümös nők, légkondicionált üléstermekben és tárgyalókban: beszélnek, felszólalnak, nyilatkoznak, aláírnak. Fontosak. 

De még fontosabb az ügy, amelyről beszélnek. Nincs, aki e szóösszetételt ne ismerné: fenntartható fejlődés. A cél, amelyről minél többet beszélünk, mégis, mintha egyre csak távolodna.
Hallgatva a Rio+20-ról szóló szkeptikus híradásokat, nemcsak bennem, a konyhában üddögélő magyar anyukában van aggodalom, képes-e az ember mértékletességre, képesek vagyunk-e (kicsiben és nagyban) a józan ész szavát meghallani. A fenntartható fejlődés befektetés (lenne) a jövőbe, lehetőség, hogy "úgy alakítsuk a jövőt, ahogyan szeretnénk" - fogalmazott az ENSZ főtitkára.
És hogy eközben mi a valóság?
A tegnap nálunk járt klímaszerelő megmondta a tutit, s véleménye kísértetiesen egybecseng kazánosunkéval - azaz forrásaim autentikusak. (Ránk jár a rúd, mindenünk elromlik, következik az ujjaimmal épp csapkodott laptop, gyanúsan meleg és hangos mostanában.)
Mikor morogtam, hogy a két éve felszerelt, háromszázezres légtisztítós hűtő ketyere alig ment összességében két-három hetet, hogy lehet, hogy máris kinyiffant, megnyugtatott: "Asszonyom, azóta csak rosszabbat gyártanak! Szűkül a piac, muszáj rontani a minőséget, hogy legyen vásárló. Ön pedig gondolja meg, érdemes-e kicserélni a nyolcvanezer forintos alkatrészt. Lehet, hogy közben kiderül, másik is hibás, ennyi pénzért pedig újat is kap."
Ennyit a fenntartható fejlődésről és a jövőért érzett felelősségről...