Álltál-e már valaha egyedül kazán mellett, amiből alulról dől a víz, oldalról a vízgőz, s ami közben bizarrul, fenyegetőn sistereg és durrog? Álltál-e már kazán mellett, értelmetlenül nézve a kék, piros, meg zöld csapokat és karokat, közben azon gondolkodva, kifele fuss a házból, menteni az irhád, vagy meggátolva a családi fészek levegőbe repülését merj még visszalépni a főkapcsolóhoz?

Tegnap így álltam házunk hőtermelő egysége mellett, kétségbeesve, egyedül. (Halált megvető bátorsággal szerencsére azért lenyomtam a gombot!) Hát, felért egy kisebb fajta szívrohammal, ahogy szemtanúja voltam kazánunk végjátékának, mikor (évek óta tartó kínszenvedés és javítgatás után) végképp megadta magát és kilyukadt. (Annyira megijedtem, hogy míg estére végre sikerült kihívnom a szerelőt, tízpercenként rohangáltam a pincébe, hogy nem zörög-hörög-e misztikusan életre kelve a kütyü, ahogy minden valamire való horrorfilmben feltámad a halottnak hitt szörny.)

A kazán kimúlása Murphy törvénye szerint arra az időpontra esett, mikor Ő, aki legalább felismer néhány alkatrészt és szabályszerűséget a készülék háza táján, a világ egyik  legtávolabbi sarkában, legfeljebb sms-el volt elérhető. (A segélykérő telefonálási kísérletnél egy dallamos kínai hang énekelt valamit, tovább fokozva reménytelenségemet.)

A gyerekekkel, a munkával, a házzal és a kerttel való magányos küzdelem, piskóta ahhoz képest, amit sűrítve átéltem a robbanás-gyanús pillanatban. 

Hiányzott Ő enélkül is, de - az el nem hanyagolható érzelmi vonatkozásokon túl -most aztán feketén-fehéren kiderült, mennyire igaz: nehéz férfi nélkül a házban!