Szerző: Fakirma
Ne kapjatok frászt, nem egy újabb tragikus sorsú hősnőt ajánlok figyelmetekbe, a címben szereplő pityogós Irma bizony én vagyok.
A hétvégén a pereputtyal szalagavatón jártam, ami önmagába véve nem nagy esemény, még a magunkfajta mutogatásra alkalmatlan rokonságot is időnként meghívják egy-egy sátoros ünnepre. A történetben a meglepő az én viselkedésem volt. Az igazgatói díszbeszédet még annak rendje és módja szerint végigunatkoztam, aztán ahogy a végzős diákok kivonultak a szalagtűzésre az arcomon patakokban kezdett ömleni a könny.
A sós lét nyeldekelve magam is meglepődtem, mert a sírást az elmúlt tíz évben szinte csak az érzelmi zsarolás eszközeként használtam aktuális férjem szívlágyítása érdekében. Meghatódni nem igen szoktam. Különösen nem idegen pattanásos, feszengő kamaszok láttán. És most mégis utolért a szentimentalizmus. A lányok többsége idétlenül totyogott magassarkú cipőjében, a fiúk húzták maguk után hosszú karjaikat, és egyáltalán nem úgy festettek, mint akik most készülnek átlépni a nagykorúság küszöbét. Eszembe jutott Telhetetlen Bendő, aki négy év múlva ugyanitt fogja cammogni a szirtakit. Hirtelen négy év múlva lett, és az előttem álló jövő múltként tűnt fel, én meg azon zokogtam, hogy már soha többet nem kell reggelente zabkásával kizavarni a fiamat az ágyból, mert nagy egyetemista lesz, aki délig alszik és éjszakánként bulizik, és csak akkor hív fel hajnalban tökrészegen telefonon, ha nem talál haza... Ennél a pontnál véget ért az időutazás, Kórházi Farkas itt és most menthetetlenül beszart, átverekedni magam az ünneplő tömegen (valahogy bekeveredtem az éppen vonuló szalagavatósok sorába is) egy rém büdös üvöltő gyerekkel még annál is tragikusabb érzés volt, mint hogy soha többet nem főzhetek zabpelyhet Bendőnek.
Ember aztán emberesen megvigasztalt. Elkél egy matekagy a bölcsész-szív mellé. Bendőkének az érettségiig még nagyjából 850 alkalommal tálalhatom fel a reggelit. De utána sem kell kétségbeesnem, ha Bendő ki is nő a kásaevők csapatából, Kórházi Farkasunk nagykorúságáig még nagyjából 3100 alkalommal készíthetem el a fincsi reggelit.
Ezektől a kilátásoktól aztán megint elbőgtem magam. Mi a szar van velem? Most vagy terhes vagyok, vagy itt a nyakamon az életközépi válság.
A sós lét nyeldekelve magam is meglepődtem, mert a sírást az elmúlt tíz évben szinte csak az érzelmi zsarolás eszközeként használtam aktuális férjem szívlágyítása érdekében. Meghatódni nem igen szoktam. Különösen nem idegen pattanásos, feszengő kamaszok láttán. És most mégis utolért a szentimentalizmus. A lányok többsége idétlenül totyogott magassarkú cipőjében, a fiúk húzták maguk után hosszú karjaikat, és egyáltalán nem úgy festettek, mint akik most készülnek átlépni a nagykorúság küszöbét. Eszembe jutott Telhetetlen Bendő, aki négy év múlva ugyanitt fogja cammogni a szirtakit. Hirtelen négy év múlva lett, és az előttem álló jövő múltként tűnt fel, én meg azon zokogtam, hogy már soha többet nem kell reggelente zabkásával kizavarni a fiamat az ágyból, mert nagy egyetemista lesz, aki délig alszik és éjszakánként bulizik, és csak akkor hív fel hajnalban tökrészegen telefonon, ha nem talál haza... Ennél a pontnál véget ért az időutazás, Kórházi Farkas itt és most menthetetlenül beszart, átverekedni magam az ünneplő tömegen (valahogy bekeveredtem az éppen vonuló szalagavatósok sorába is) egy rém büdös üvöltő gyerekkel még annál is tragikusabb érzés volt, mint hogy soha többet nem főzhetek zabpelyhet Bendőnek.
Ember aztán emberesen megvigasztalt. Elkél egy matekagy a bölcsész-szív mellé. Bendőkének az érettségiig még nagyjából 850 alkalommal tálalhatom fel a reggelit. De utána sem kell kétségbeesnem, ha Bendő ki is nő a kásaevők csapatából, Kórházi Farkasunk nagykorúságáig még nagyjából 3100 alkalommal készíthetem el a fincsi reggelit.
Ezektől a kilátásoktól aztán megint elbőgtem magam. Mi a szar van velem? Most vagy terhes vagyok, vagy itt a nyakamon az életközépi válság.