Biztos bámultál már te is álmatlan éjszakán homlokodat a hűvös ablaküvegre tapasztva kifele, a sejtelmes éjszakába. Bejárhatók ilyenkor távoli galaxisok és fényévek telnek-múlnak, újraélhetők a megtörtént és meg nem történt történetek. 

A konyhaablakunkból kilátni a ház előtti földes utcára. Éjjel egy szemközti lámpa világítja meg az utcaszakaszt. Épp hét éve lehetett, hogy a lámpa fénye mellett, a kerítés túloldaláról nézegettük a homlokzatot. Akkor már eldőlt, megvesszük az öreg, szerkezetére szétszedett házat és itt leszünk családdá a hasamban egyre nagyobbakat rugdosó és a földi világ felé nagy tempókkal igyekvő kisfiúnkkal. 

Nem volt másunk, csak az űzött szerelem, ami megnyugvást és menedéket keresett végre, meg egy ócska zongora a mai konyha helyén. Értéktelen darab volt, reménytelenül rozoga, el is tüzelték a télvíz idején dolgozó munkások. A csonttá fagyott, ablaktalan házban mégis érezni lehetett a kalács illatát, ami egyszer majd kisül idebenn. Mai eszemmel vakmerőség volt minden, ami akkortájt történt: ráhagyatkozni egy idegenre, elhagyni a várost, ahonnan sose merészkedtem messze és fel sem ocsúdva a nagy vágtában anyává lenni... Azóta három szinten berendezett életünk középpontjában három kis orr szuszogása szítja a házi tűzhely melegét. Ezen az álmatlan éjjelen, ebben a dermedt megtorpanásban biztos vagyok benne, hogy életem legszebb szakasza van mögöttem.