Sokáig próbáltam magammal elhitetni, hogy én vagyok az "aki túlélte az év legpocsékabb hétvégéjét" győztese. Már péntek este hisztérikus visítozással támadtam a munkából hazatérő mit sem sejtő Emberre, majd a változatosság kedvéért egész hétvégén nem szóltam hozzá, viszont agyamba kényszeresen visszatért egy szörnyű vízió, amint én a konyhakést a hátába vágom, engem bebörtönöznek, a gyerekeim pedig állami gondozásban sóvárogva és mindenféle antiszociális hajlamokkal felvértezve várják a nagykorúság elérését.

Az aktuális hétfői nálunk rendezett baba-mama Lelki Seb-Nyalogatós Kör, néhány telefon és e-mail váltás során drámai helyzetkép tárult elém: nem csak az én hétvégém volt csapnivaló. Valahogy most mindenki padlót fogott. Íme, egy kis ízelítő a minket aggasztó problémákból : Anyuka 1-ék vállalkozása pocsékul megy, az elmúlt néhány nap fejleményei közé tartozik, hogy pályáztak, de nem nyerték meg, máshová is pályáztak, azt megnyerték, de visszavonták a kiírást, illetve egy elkezdett munkát befejezhetnek, de egy fillért nem kapnak az egészért. Anyuka 2-ék bankszámláján milliók hevernek, köszönhetően apukának, aki olyan anális karakterstruktúrával rendelkezik, mint az atom, anyut minden fillérrel elszámoltatja, leértékelt párizsin és kínai piacos lyukas zoknin élnek. Anyuka 3 átesett a második kemoterápiás kezelésen, kihullott a haja, s most nem tudja, parókát, vagy kendőt hordjon-e (a parókába beleizzad, a kendőben hülyén érzi magát). Anyuka 4 teljes lelki válságban van, mert a férj és az állandó szerető mellé beesett egy újabb vitéz, nem tudja, melyiket válassza, mert az ő korában már 3 pasit elgardírozni olyan nagyon nehéz, meg ízléstelen is. Anyuka 5-éknél a múlt héten a családfenntartó apukát egyik napról a másikra kipakolták a munkahelyéről, a családi pótlékon kívül nem maradt más bevételük. Anyuka 6-nak továbbra sem múlik a tyúkszeme. Külföldön élő Anyuka 7-től  kétségbeesett levelet kaptam, hogy a férje elvesztette az összes iratát, ezért a jövő héten nem tudnak elutazni az éppen esedékes ázsiai vakációra. Szóval a környezetemben a kétségbeesés a plafonig ér, függetlenül attól, hogy a haj, az állás, vagy a nyaralás elvesztéséről van szó. Úgy tűnik, ezen a földön valóban relatív minden. És nem árt, ha az ember néha átmegy szemetes-zsák funkcióba, mert óhatatlanul átértékeli a fontos és a lényegtelen dolgokról alkotott elképzeléseit. Én például már nem szekálom a családomat. Na jó, azért egy kicsit igen. Mert tényleg őrült idegesítőek tudnak lenni, de azért mégis csak piszok nagy mázlista vagyok, hogy pont ők pont hozzám tartoznak és ráadásul  mind engem szeretnek!